A cikk meghallgatása

E sorok írójának rég megboldogult humorista édesapja szívesen mesélte egyik gyerekkori élményét, amikor egyszer megérkezett a messze földön híres temerini vásárba a legendás zenélő kutya. Nem az éneklő, mert az Jack London író szellemi műve, hanem a muzsikáló. Ez az ügyes keverék eb a megfelelő pillanatban, amikor elérkezett az idő, csettintésre felugrott a székre, majd zongorázni kezdett. Nem maradt meg pontosan, hogy mit játszott – talán a Vak Palit –, ellenben az igen, hogy a helybeli vásott kölykök valamelyike egy sebtében elfogott macskát dobott fel a pódiumra, ami a remélt eredménnyel járt. Mivelhogy az utóbb halálra rémült állat fújt és prüszkölt, ezt követően megpróbált hátul kereket oldani, nyomában a koncertjéről megfeledkező, négylábú művésszel. – Ez viszont cseppet sem zavarta a zongorát: rendíthetetlenül játszott tovább.

A pergácsi vásár közönsége valósággal dőlt a nevetéstől, de többségében leginkább csodálkozott, mivel addig még sosem látott gépzongorát. Nem is nagyon hallott róla, így végül frenetikus röhögésbe torkollott a műélvezet utáni drámai szituáció. Állítólag hasonló nevetés csak egy ízben volt még hallható azon a helyszínen, amikor Chaplin válogatott bolondozásait vetítették az alkalmilag besötétített térben. Megbízhatóan nagy sikere volt a csetlő-botló Mesternek Temerinben.

Erről jut eszünkbe újabban Nyikita Mihalkov orosz filmrendező ETŰDÖK GÉPZONGORÁRA című, 1977-es, ugyancsak híres, tragikomikus vígjátéka, amely tkp. Csehov drámáinak sajátos párlata, s ma is halálpontosan, ugyanakkor sok szemszögből mutat rá az élet értelmére és értelmetlenségeire, nagy abszurditásaira, ha nem is tolja át a dolgot az abszurd színterére. (Csak majdnem.) Az egész egy ilyen fülledt nyári éjszakán játszódik – amilyenből mostanában sok van –, mégpedig bizonyos Vojnyicevék birtokán, ahová lassan beérkezik a fecsegő társaság. Folyik a traccs és trécs, amely mögött valódi boldogtalanságok, elfuserált életek tűnnek fel, szemünk előtt zajlik a lelkek könyörtelen sztriptíze. Mindezt a helyszínen kíséri mechanikusan egy gépzongora, amely bizonyos pillanatokban olyan, akárha a szín egyetlen szereplője lenne. Olyan, mint egy gépies, időzített bomba. – Később hasonló effektusra építi majd Stanley Kubrick is a maga Mechanikus narancsát, illetve Gépnarancsát, amelyből szinte szó szerint kihallatszik az egész földgolyó vesztét okozható pokoli szerkezet ketyegése.

Úszás a mindent elsöprő erőszak háborgó vizein. Hm… Persze, nem az oroszok találták fel az erőszakot, de Anthony Burgess műve telve sok “orosz utalással” az összefüggések sűrű szövevényében, és ebből, ha jól emlékszünk, a film többet is átmentett. Mert miként azt a regény főszereplője, Alex – talán az orosz ómamának köszönhetően – mondja (Gy. Horváth László príma fordításában):

– Rettenetes grjáznüj, vónnuj egy krvávi világ ez. Ó, testvéreim, jusson néha eszetekbe a ti kicsi Alexetek.

Mihalkov eggyel elébb érintett filmjében pedig azt mondja még ehhez illeszthetően a főhős Platonov:

– Most már biztosan tudom, elég egyszer elárulni azt, akit-amit szeretünk, és többé nem szabadulhatunk a hazugságok láncolatától.

És végül marad is itt, a vizionált színen, ragyogó fénysugárban, csillogó pászmákban a fekete gépzongora. Kutya nélkül ugyan, azonban még nincs vége a sztorinak. – Nos, úgy tudják tájékozott emberek, hogy a gépzongora elődje tkp. a gép-ballett vagy gépi ballett. Lényege, hogy egy lyuggatott papírtekercs forgása hozza – a lyuggatásnak megfelelően – mozgásba a táncosokat, ahogy a gépzongoránál ugyanígy generálódik a muzsika is. Nehéz lenne e kis írás keretei közé szorítani mindkettő technikai leírását, ellenben a lényeg itt eme rendkívüli élvezetekkel szegélyezett utunkon, hogy egy ilyesféle, hangot és mozgást kombináló, Csajkovszkij Diótörőjét előadó szerkezete volt a harmincas évek egyik ragyogó hollywoodi csillagának, az osztrák származású, szépséges Hedy Lamarrnak. Ő elsősorban azzal vált híressé a filmtörténetben, hogy övé az abszolúte első, művészileg szuper magasra értékelt, csupán az arcon látható, filmhistóriailag jegyzett szerelmi csúcsöröm. Egyszóval: orgazmus. (Gustav Machatý: EXTÁZIS, 1933.)

Ám Hédi – így is lehet őt szólítani a pesti édesanya okán és jogán, bár nem ez volt az eredeti neve –, Édi- Hédi nem ragadt le itt. Az egyik exétől mintegy ajándékba kapott technikai tudásával elkezdett újításokon agyalni. Már amolyan pletykaszámba megy, hogy volt neki egy vélhetően katonaviselt, avantgárd zongorista ismerőse a szomszédban. Bizonyos George Antheil, akit főművéről, a szokatlan ritmusokból és váltásokból álló Ballet Mécanique-ról ismert akkoriban a szűkebb közönség. Történt egy este, hogy Machatý azokban az években sokat vitatott filmjéről beszélgettek Hédinél, ott terelődött a szó egy esetleges mellplasztika kérdésére. Hogy aztán mely váratlan fordulat során került szóba közöttük a torpedók irányítása, az ördög tudná megmondani. Ebből vitathatatlan tény, hogy a torpedók rádióvezérlését már az első világháború vége felé is használták, csakhogy ezeket játszi könnyedséggel el lehetett téríteni, pusztán a frekvencia zavarásával. Ők ketten ez ellen azt sütötték ki – a színésznő adta hozzá a rációt, a modern zenész pedig a “rotációt” –, hogy miként Antheil említett opusában is több gépzongora szerepel, követhetetlenül váltogassák a frekvenciákat, amelyek azáltal is megfoghatatlanná válnak, hogy teljesen egyedi lyukszalagok szerint változnak folyamatosan.

Mindezt szépen leírták: lerajzolták, írásban megmagyarázták, majd szabadalmazták.

Ennek a Titkos Kommunikációs Rendszer c. elaborátumnak aztán több állomású, hányatott útja lett. Elfeküdt valahol, de végül az ötvenes évek végén elővették, legyártották, s hatvankettőben már alkalmazták is amerikai hadihajókon a nagyhatalmakat összeszikráztató kubai rakétaválság idején. A nyolcvanas évek derekán – még Hédi 2000-ben bekövetkezett halála előtt – az egyidejű frekvenciaváltás előtt kaput nyithatott a civil szféra is, ahol a mobiltelefon-rendszereknél és a bluetooth-kapcsolatokban alkalmazzák. – Ez teszi azt, hogy a világ sok-sok nyelvén megjelenő nőlapok joggal nagy feltalálóként emlegetik Hedy Lamarr színművésznőt. Nem feledkezve meg a gépzongoráról.

P. S. Ezért ha úgy kívánjuk, a Moszvka hadihajó történelmi távlatokból nézve minapi elsüllyesztésének képzelt panorámaképén így okkal feltűnhet Hedy Lamarr távoli, szépséges, fekete-fehér, esetleg pasztellszín mosolya is. A Sztálin-orgonákról meg majd máskor.

(Az írás ötletéért külön köszönettel zseniális egykori technikus kollégámnak a Magyar Rádióban: Rosenmann Péternek.)