Nem, ebben az esetben nem, hanem ÁLOMTEJ (The Milk of Dreams). Ugyanis ez a november vége feléig megtekinthető 59. Velencei Képzőművészeti Biennále tág értelmezést megengedő címe. Persze rögtön megjegyzendő, hogy csupán ha minden jól megy, s például nem bosszulják meg az oroszok jeles művészeik ottani hiányát, csak abban az esetben látogatható lazán jelzett időpontig a világhírű rendezvény. Ellenkező esetben a bulgakovi öreg ördög tudja.
Rendben, viccnek is rossz. Áprilisi tudósítások szerint, amelyek a megnyitóról számoltak be, Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen indított inváziója után – mindegy, melyik kifejezést használjuk, mert a szar az szar (дерьмо есть дерьмо/?/) – az orosz művészek és kurátorok maguk döntöttek úgy, hogy idén nem vesznek részt ezen a grandiózus nemzetközi seregszemlén. Ezzel szemben, írta-írja a sajtó, kisebb csoda kellett ahhoz, hogy az ukrán pavilon ott lehessen. Pavlo Makov műve, A kimerülés szökőkútja (Fountain of Exhaustion) a háború első napján még Kijevben/Kijivben állt. Borzasztó gyorsasággal kellett szétszerelni, átszállítani, majd újjáépíteni Olaszországban, ahol valóságos szökőkútként is funkcionál? Ahogy például lélegzetelállító szépségén túl a Fellini Dolce Vitájából is emlékezetes Fontana di Trevi? (Az átázott ruhájú szőke bombázó, Anita Ekberg itt más téma persze, ha nem is egészen).
– Oroszországban születtem, de három éves korom óta Ukrajnában élek – mondja Makov. – Az állampolgárság számomra, mint ahogyan mindannyiunk számára Ukrajnában, gyakorlatilag a minden. Ez itt az ukrán pavilon, és ahogy az összes többi, konkrétan egy országot képvisel. A körülmények folytán ezért, ezen a ponton én most inkább pusztán állampolgárnak érzem magam, mintsem elszállt művésznek. Egyébként úgy, ahogy mély meggyőződésemhez hűen hangsúlyozni szoktam: a háborúk hátterében mindig a kulturális konfliktusok is jól kitapinthatóak, és ez most sincsen másként. De ez itt nem a hosszabb fejtegetés helyzete és halaszthatatlan pillanata.
Arról nincs infó, hogy ebbe a makovi szökőkútba lehet-e pénzérméket dobálni a békevágy sürgős teljesülésére, arról viszont igen, hogy saját kiállítóteret kaptak a biennále kellős közepén az országukban zajló harcok drámáját bemutató ukrán művészek. A nemzeti pavilonok között felállított Piazza Ukraina pergolájának oszlopain több festőművész, így például a HVG-nek régebben nyilatkozó művésznő, Vlada Ralko vízfestményei láthatók. Egy homokzsákokból emelt többméteres gúla pedig tkp. arra emlékeztet, hogy az ostromlott városokban a helyi lakosság becsomagolta a köztéri szobrokat, hogy amennyire lehet, de megvédjék azokat a lövedékektől. Ha a direkt találatoktól nem is, de értelemszerűen legalább a szétfröccsenő törmeléktől. Ezáltal a bolgár csomagolóművész, a híres Christo akcióihoz hasonló „alkotások” keletkeztek, persze a két szándék nem egy úton jár, és nagyon kezet sem fog egymással. Miként valójában Makov szökőkútja is inkább az absztrakt és a szürrealizmus keverékéből származik, s jobban emlékeztet egymásra helyezett talpas poharak építményére, azonban éppen a képzettársítási lehetőségek sokasága izgalmas ezekben a művészi megvalósításokban. (Megjegyzendő, hogy ennek a szökőkútnak, úgy tűnik, több változata van: az egyik fotón hasonló alkotás látható a tájba helyezve Harkivnál, az ottani két folyó torkolatánál.)
– Az Álomtej kihagyhatatlan esemény – jelentette Velencéből Frédéric Ponsard, az Euronews helyszíni tudósítója. – Az ökológiailag és politikailag egyaránt forrongó világot a művészet varázsszemüvegén keresztül igyekszik láttatni.
A zömmel nőket felvonultató biennále (fellelhető változataiban még: biennálé, biennale stb.) kurátora, Cecilia Alemani pedig így beszélt az idei megakiállításról:
– Az Álomtej érdekes történetet mesél egy olyan életről, melyben léteznek hibrid teremtmények és mágikus lények, és ez a szellem egyfajta felszabadulását ünnepli. Ugyanakkor kibújás ez a pandémia terhe alól is, mindenesetre a cím az álom kiterjedt dimenziójára utal.
A hibrid teremtmények meglétéről legjobban talán a dán Uffe Isolotto két kentaurt ábrázoló hiperrealisztikus szobra utal. Az egyik, a női alak talán belehalt a szülésbe (vetélésbe?) éppen vagy csak nagyon belefáradt, úgy hever a földön, a férfi pedig ágaskodó ló mozdulatával levegőbe ugorva felakasztotta magát. Persze, ez is csak a lehetséges értelmezések egyike, azonban tény, hogy a látvány tréfára aligha fogható, és valahogy az egész e mai világunk súlyosan pszichés állapotára utal. Egyébként magyar részről Keresztes Zsófia – Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel – tizenkilenc szoborból felépülő kiállítását mutatja be az idei Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonja, míg a szerb Lépéstartás a vízzel címmel Vladimir Nikolić alkotóművészi és Biljana Ćirić kusztoszi munkáját tárja a művelt nagyközönség elé.
P. S. Kísérő zenéül ajánlanám szeretettel Stingnek az egykor Oroszországban is sikerrel előadott, Russians című számát A kék (vagy bús?) teknősök álma nagylemezről. Ugyan a messzi nyolcvanasokból való, de elképesztő mértékben aktualizálódott. Sajnos.
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
Bővebben…
';
