B A Balkanac
A kutyafejű tatár és a kicserélt cár – zúg a Volga, zúg a Volga

A lópofákat és az emberek arcát, a parttalan élő áradatot nézve, melyet az én akaratom támasztott, és amely a bíborvörös alkonyi sztyeppén a semmibe száguld, gyakran gondolok rá: hol vagyok én ebben az áradatban? – Ezek Dzsingisz kán merengő szavai Viktor Pelevin Agyag géppuskájának mottószerű indítójából. Valószínűleg írói képzelet szülte jelenetből valók, azonban ez mit sem változtat azon, hogy kezdő rúgásnak itt is vállalható legyen.
Tillmann J. A. filozófusunk idézi ezzel kapcsolatban találóan Marxot egyik régebbi ÉS-beli írásában, az Oroszok orbitális országában címet viselőben (2018-as cikk!), miszerint Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskolájában nőtt fel, s vált naggyá. Úgy tett szert erejére, hogy a rabszolgaság ügyeskedéseiben virtuózzá vált. Moszkva aztán – még önmaga felszabadítása után is – tovább játszotta az úrrá vált rabszolga felöltött szerepét. Tillmann úgy folytatja a maga részéről, hogy a hosszú tatár uralom nyomai számos ponton kimutathatók. Így tatár hatást tükröznek a közigazgatás, az adózás és a fejedelmi adminisztráció szakszavai is stb. A gyakorlatban pedig átkerülhetett számos, a tatár politikából elsajátított reflex. Itt hivatkozik Liza Alexandrova- Zorina írónő szavaira, aki szerint feljebb, az elitben sokan annak a szadista élvezetnek hódolnak, hogy az elszegényedett tömegeknek édes életüket demonstrálják. Nem annyira kérkedésből élik látványosan az orosz dolcse-vitát, hanem azért, hogy a dominanciájukat kinyilvánítsák.
Kirill Szerebrennyikov rendező szerint hazájában nem szűnt meg a rabszolgaság, és a külpolitika terén való orosz viselkedést holmi züllött bűnözőéhez hasonlítja, amiben nem csekély szerepe van Minden Oroszok Megvezetőjének, kinek személye és életútja szervesen illeszkedik ehhez a magas minőséghez. Közben az „euroázsiaiság” ideológusai olyasmiket mondanak, hogy Oroszország kultúrája sem nem európai kultúra, sem egy az ázsiaiak közül, hanem egy merőben sajátos, különleges kultúra, amelynek önmagában vett értéke és történelmi jelentősége nem csekélyebb, mint az európai vagy ázsiai kultúráké – idézi Pjotr Szavickijt erről szóló tanulmányában a magyar Galicza György, s hozzáfűzi, hogy ezek szerint Oroszország államiságának és történelmének gyökere az eurázsiai gondolat értelmében nem a Kijevi Nagyfejedelemségben keresendő, hanem (mégis inkább) Dzsingisz kán mongol birodalmában. – A tatároknak való évszázados alávetettség közrejátszott abban is – fűzi tovább Tillmann, Fritz Miereau szakértő szavai nyomán –, hogy a szellemi Oroszország erőszakosabb, mint az európai szellemiség.
– Az a mód – állapítja meg Miereau –, ahogy a szellemi Oroszország legszelídebb reprezentánsai is megnyilatkoznak, az erőszakosság hallatlan mértékét mutatják. Ez a hagyomány töretlen, és korántsem korlátozódik a szellemi elitre. 2017-ben például népi kezdeményezésre fogadták el a családon belüli erőszakot szankcionáló törvény enyhítését.
Ugyanitt olvasható idézet formájában A. Volkogonov tollából, hogy a szovjet, vagy hát értsd: orosz tiszt „büszke arra, hogy foglalkozása értelmet és erős akaratot igényel. Büszke arra, hogy meghajolnak előtte a Föld végtelen térségei, a tenger mélye és a világűr messzesége. A tiszt kész szolgálatot teljesíteni Közép-Ázsia forró sivatagjaiban és Észak jeges némaságában, a csendes-óceáni partokon és országunk határain túl is.“. – Egyébként fellengzős tiszteket és tisztírókat félre, az orosz Európa-ellenesség az utóbbi századok során élénk mozgalmak ideológiájává vált. T. J. A. szerint ezt teljesen hétköznapi helyzetekben is lehetett, meg lehet tapasztalni. Egyik élményét így meséli:
– Szóban forgó jelenség először a 80-as években, egy alkalmi orosz ismerősömnél tűnt fel, amikor is megajándékoztam egy számára nehezen elérhető zenéket tartalmazó hanghordozóval. Ugyanis a köszönet mellett egyidejűleg furcsa ellenérzés is mutatkozott rajta, amit utólag a helyzetkülönbségünkből adódó felindulásként tudok csak értelmezni: őt olyasvalamivel ajándékozta meg egy nyugati, amire vágyott, de országában nem jutott hozzá, holott neki ez járt volna. Mi több, igazán neki kellene abban a helyzetben lennie, hogy más rászorulókat ilyen javakban részesíthessen… – Oroszországban ez nem új keletű magatartás – zárul itt e téma részünkről (jelölt forrást illetően legalábbis). – A külföldi látogatók, akárcsak a diplomaták számára régtől fogva szembeötlő, hogy különös ellenszenvvel vannak az oroszok minden iránt, ami kívülről érkezik. Egy olyan világgal van dolguk ezeknek az „idegen elemeknek”, amely a felsőbbrendűségi érzés és a kisebbrendűség komplexus között hányódik, illetve hát: őrlődik.
Már csak röviden ugye, hogy a nagy orosz birodalom létét a történettudomány I. (Nagy) Péter 1696-os trónra lépésétől számítja. Az uralkodó ellentmondásos „európizációs” törekvéseinek eredményeként született meg az orosz fejekben, majd maradt meg a gyakorta hasadással fenyegető Kelet- Nyugat dilemma. A jónép a finn mocsarakra épült Szentpétervárt, Észak Rómáját tkp. a gonosz lápi démonok fellegvárának tekintette anno, idegen szellemű uralkodójáról pedig az terjedt el, hogy tkp. kicserélték. Két verziója szerint az első az, hogy még a bölcsőben, másik pedig, hogy valamely külföldi útja során. Tehát uralkodott a Kakukktojás, s máig úr az emléke. Ellenben kérdés: Putyint a KGB-ben cserélték ki, vagy vissza, vagy mire és hogy, vagy nem is kellett? Nagyon nem, vagy mi, vagy éppen igen? Hm. Orosz lefüggönyözött ablak.

B A Balkanac
Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.
– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.
Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.
Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.
– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.
Végezetül a témát így zárta Rushdie:
– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.
– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.
Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)
Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Nahát: FUSS EL VÉLE!
-
Koszovó4 nap telt el azóta
KOSZOVÓI ELNÖK: Szerbiának nincs helye az európai nemzetek között, plusz 1 kecske
-
English6 nap telt el azóta
HYPOCRITICAL PROTEST: 52 Serbian and 41 KFOR soldiers injured in Kosovo, including Hungarians
-
Szerb Köztársaság2 nap telt el azóta
Dodik Moszkvába utazgat, mégis kap pénzt az Európai Uniótól
-
Szlovákia4 nap telt el azóta
GLOBSEC 2023: Szlovák biztonságpolitikai fesztivál, amelyre az egész világ odafigyelt