Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Élt valaha egy ember a dél-brazil őserdő szélén, Santa Catarina államban, aki latinra fordította a Micimackót, Bach-zenét játszott a fogyatkozó indiánoknak, és gyógyította őket. Egy napon ez a derék férfiú úgy érezte, eljuthatna akár a világ végére is, ha már ott lakik a közelben, ezért felpattant a lovára. Holmi rozzant pálmalevélkunyhó felé vitt az útja, előtte egy vén sváb szívta a füstöt a saját maga faragta rózsafa pipájából. A lovas udvariasan megszólította, hogy hát: gut’ntág, ez lenne a világ vége? – Erre az öreg csupán szortyintott egyet, majd:

– Nem, de ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát tovább az úr.

Lénárd Sándor, akitől egyáltalán nem volt idegen a Mikszáth-féle tömör, esetenként szarkasztikus, odacsapós népi humor, rögtön érezte, hogy most bizony jól beválaszoltak neki. Tulajdonképpen elküldték a Kénköves P… okolba, ám cseppet sem haragudott meg, ellenkezőleg: újabb kreatív energiákat érzett duzzadni a bensőjében. Tüstént visszavágtatott abba a Dona Emma nevű (miért is szerepel Donna Irmaként néhol?) falujába ott, a kéklő hegyek alatt úgy, olyan hirtelenséggel, hogy a ló nem is értette, mi történik. Visszatrappoltak a zöldellő dzsungel mellé – Blumenautól nem túl messze –, ahol Lénárd rövid idő leforgása alatt megírta első regényét, melynek végül magyarul ez lett a címe: Völgy a világ végén. (Az eredetije német.) Van olyan, aki olvasta, sokkal többen nem, a szerző egzotikus figuráját sem ismerik nagyon magyar nyelvterületen, de mintha időnként mégiscsak megpróbálnák felfedezni. Most például azért, mert áprilisban lesz Lénárd halálának ötvenedik évfordulója, s tekintettel ezekre a bizonytalan időkre, emlékezzünk meg róla így, egy kissé előre. (Rendben, harasó vagy haraschow, lépdelünk katonásan tova.)

Egyes források szerint a Lénárd család – távolabbra tekintve vissza – a történelmi Délvidékünkről származik, bár pontos adat nincs, hogy precízen szólva: milliméterre honnan. Moholról, Adáról vagy Pecellóról, onnan is a Pecesorról? Vagy valamely más hely szerepel az eredet-sztoriban? Mindenesetre Sándorunk Budapesten született, hogy aztán mindennél délebbre kerüljön. Persze, ehhez a nagy kalandhoz kellett még némi idő, hosszú út pár állomással. Például Fiuméval, ahol kilencéves korában kötött ki a családdal, amelyik minden lépésével követte a szállítmányozási cégeknél dolgozó, dinamikus életet élő édesapát. Aztán épp, hogy a később számtalan nyelven, így botokudul is beszélő Sanyika elsajátította a horvátot, máris Bécsbe hurcolkodtak. Ezerkilencszázhuszonnyolcat írtak akkor, amikor Alexander Lenard – miközben Goethe Faustjának a fordításán dolgozott, úgy mellékesen – diplomát szerzett az orvosi egyetemen. Azonban nem kapott róla papírt, mert zsidó származása miatt ebben megakadályozta az akkoriban már erősen izmosodó antiszemitizmus, ami elől ő érdekes helyre szökött. Nevezetesen a Duce Itáliájába.

Pontosan Rómába, mert ha éppen nem is minden út vezet oda, az övé oda vezetett. Három nyomorúságos évet töltött az Örök Városban, a hajléktalanság határán. Mulatóhelyeken zongorázott, kuktaként dolgozott, lenge ruhákban táncolt, közben már tucatnyi nyelvet elsajátított, s állandóan fordított, fordított. Igazából abból tudta eltartani magát. A második világháborúban részt vett az antifasiszta ellenállásban, később az amerikai hadseregnek dolgozott. Segített beazonosítani az európai hadszíntéren elesettek maradványait, majd a Római Magyar Akadémia orvosa lett. Ott ismerkedett össze Weöres Sándorral, Déry Tiborral és Karinthy Ferenccel, akik megpróbálták Pestre visszacsábítani, ám Lénárd Sándor a harmadik világháború rémképétől űzötten hajóra szállt a második feleségével, egy olasz hölggyel, hogy 1952-ben Brazíliában telepedjenek le.

Tény, hogy az új élet is rögösen kezdődött mindkettejük számára. Bár a férj orvosi végzettségét nem ismerték el, akkora orvoshiány volt, hogy egyszerre lehetett baleseti sebész és szülész, plusz körzeti gyerekorvos. Meg egészségügyi szakértő egy ólombányában. Közben úgy vélte, hogy anyagilag nincsenek mégsem eléggé jól, maradt még fölös energiája, ezért elvállalta, hogy úri lánykákat tanít latinra. Itt vette észre, hogy azok például Cicero mondataira unott pofákat vágnak, duzzognak és puttyognak mindaddig, amíg ugyanazt a szöveget jó részében nem Füles, vagy például maga Micimackó mondja. – Így született meg a latin Micimackó, amit még ma is sokhelyütt tankönyvként használnak, s anno a New York Times egyedülálló műként dicsőítette. (A vendégszövegek használatának posztmodern technikáját – nota bene! – Lénárd Sándor korát megelőző módon üzemeltette.)

Neki tehát a Micimackó szerzett hírnevet, hirtelen nagyobb pénzt viszont egy Sao Paolo-i zenei vetélkedő hozott a konyhára. Abban Sándorunk nem csak kitalálta elsőre egy szamár összecsócsálta kottából, hogy az egy Bach-mű, meg hogy melyik, hanem hibátlanul el is játszotta. Felesége, Andrietta későbbi visszaemlékezése szerint azonban ekkorra már kezdett idegileg kimerülni a férje, úgyhogy vásároltak a brazil vidéken, őserdő szélén egy kis patikát, s odaköltöztek. Építettek egy kis házat, Sándor ott rendezett esténként Bach-koncerteket a botokud-indiánoknak. Talán ki is keveredett volna így az eluralkodó búskomorságából meg az ólombányában szerzett bajból, ha nem éri ugyanitt a legabszurdabb vád, amellyel életében szembesülnie kellett. Történetesen azzal, hogy ő tulajdonképpen Auschwitz hírhedt orvosa, Mengele. Ez alól ugyan sikerült tisztáznia magát, de a rágalomhadjárat megviselte. Olyannyira, hogy végül elhunyt. Ma is ugyanott áll a háza, amelynek udvarán temették el abban a völgyben, a világ végén.

De akkor mi is az a polpetta? Nos, aki valamiféle könnyed, olaszos zeneművet sejt pusztuló indiánok számára, jobb, ha segítséget kér. Magyarázatát megtalálja L. S. A római konyha című művében (Magvető, Bp., 2004., németből fordította Tandori Dezső és Ágnes.) Alapvetően húsgombóc, amelynek lehet csevapcsicsa-szerűen nyújtott formája is. Egyébként a botokud indiánoknál az ilyesmi hosszúkás alakú, fiatal aligátor apróra vagdalt vagy ma már ledarált húsából készül, s parázs felett sül kikalapált konkvisztádor sisakrostélyon… Na, jó.