A MÉRLEG EGYIK OLDALA: Az ezer keserű kacaj országa ?

Amikor 2004-ben az anyaország lakossága tudtomra adta, hogy nem kérnek belőlem, bevallom nem esett jól. Ám aztán vállat vontam, mert úgyis horvát állampolgár voltam, és választott hazámmal egész jól kijöttem, illetve kijövök a mai napig. Mint ezt kedélyes borozgatás, vagy ötórai tea kíséretében szeretem mesélgetni, éppenséggel lehettem volna argentin állampolgár is, mert apám ott született, 1928-ban. De aztán csak megmaradtam horvát állampolgárnak, mert pláne az EU-tagság után, az állampolgárság kérdése, legalábbis nálam, lekerült napirendről. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem vagyok magyar, csak éppen nem az a cégeres turáni bölény. Szóval itt éldegélek a horvát atyafiak között már több, mint harminc éve, és sok kedves embert ismertem meg, néhányhoz pedig baráti viszony fűz, ami már szinte olyan, mintha családtag lenne az illető. Persze, hülye is van tonnaszám, de ez világszerte így van, ez alól Horvátország sem kivétel. Jelentéseimben általában a pozitív dolgokat szeretem kiemelni, ám ez nem jelenti azt, hogy Horvátországban megvalósult az Utópia.

Mit utálunk mi, horvátországi lakosok?

Sok mindent. Például a politikusokat itt sem szereti senki – „azokat az anyjuk sem szerette”, hangzik a vox populi sommás ítélete – de ha megkísérelünk megmaradni a tárgyilagosság szilárd pádimentumán, a horvát politikusok nem különböznek az európai átlagtól.

Ami baj, és méghozzá nagyon nagy baj, hogy az ország igazságügyi rendszere amolyan dél-amerikai stílusú. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha az ember ellop egy rúd szalámit, tüneményes gyorsasággal börtönben találja magát, viszont ha több millió kunát/eurót sajátított el, többnyire az adófizetők pénzéből, akár húsz évig is pereskedhet szabadlábról. Ha végül elítélik is, kap néhány évet, amit általában valamilyen de luxe börtöncellában fog lehúzni, különösen szimpatikus mondjuk a polai (Pula) nyílt típusú büntetőintézet, ahol még golfozni is lehet.

Se szeri, se száma a történeteknek, amelyek a horvát igazságügy „hatékonyságát” támasztják alá, a mérleg egyik oldalán a szegények, hontalanok, „kisemberek” vétkei – élelmiszerlopás, koldulás, kábítószer (zömében marihuána) tulajdonlása – míg a másikon kisebb-nagyobb potentátok, illetve ezek családtagjai, akiket, ha nem követnek el emberölést, szinte lehetetlen elítélni. Ez nem fake news, tételesen bizonyítható, nyilvánosan hozzáférhető forrásokból.

Ezen felül van még a bizarr ítéletek kategóriája, amikor a rendőrség megkéri a bírót, hogy nézzen körmére már némely renitens állampolgárnak. A legismertebb ilyen eset a szlavóniai, ahol egy folklórfesztivál keretében az egyik legényke évődő „bećaracot” rögtönzött az ügyeletes rendőr asszony számlájára. Ez a nótázás leginkább a magyar lakodalmas bekiabálásokra hasonlít, és nem riad vissza a vaskos, explicit kifejezésektől sem, mint a ? „hát te szőke, mit bámulsz, megb***lak, hogy elájulsz!” ? típusú dolog. Közismert népi hagyomány, a vidék egyik megkülönböztető jele, körülbelül annyira, mint a szlavón vastagkolbász, a kulen, vagy a szilvórium.

Szóval a szóban forgó úrhölgy hivatalos személyként kezelve magát, mélységesen felháborodott, és feljelentette a gyereket. Az ügy a kihágási bíró elé került, aki volt olyan béna, hogy valamilyen pénzbírságra ítélte a huszonéves fiút. A nagyközönség, a médiumok megütközése nem nyomott semmit sem a latban, a kihágási bíró úgy ítélte meg, hogy inkább vállalja a népharagot, semmint hogy a rendőrökkel akasszon bajuszt. Ha más nem, a bíró is autót vezet, ha érti a kedves olvasó hogy mire gondolok.

Politikai perek

Ezen felül itt vannak még a egyértelműen politikai indíttatású perek is, mint például a Sanader/Hernádi-ügy, amikor felsőbb rendeletre a horvát ügyészség megfelelő bizonyítékok nélkül is beindult.

A minap fejeződött be Damir Polančec a kormány egykori alelnökének 12 évig húzódó pere, felmentő ítélettel, és ezután jön még a fedáksári.

Polančecet a managerek egy csoportjával annakidején az ún. Spice-botrány keretében azzal vádolták, hogy a Podravka pénzéből akarta megvásárolni magának az élelmiszeripari céget. Mint ahogy ezt több, mint egy évtized után kiderítették, az egészből semmi sem igaz, vagy legalábbis nincs erre utaló bizonyíték.

Most Polančec és ügyvédei azon kontemplálnak, hogy kérjenek-e kártérítést, vagy sem. Az időközben pénzügyi tanácsadóként működő Polančec újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy őt elsősorban az erkölcsi rehabilitáció érdekli, és nem a pénz, attól függetlenül hogy a kártérítés összege akár több tíz millió kuna (2-3 millió euró) is lehetne.

A bürökráciáról pedig még nem is beszéltem.

Az égvilágon mindenhez valamilyen sz..os papírt követelnek az embertől, például friss anyakönyvi kivonatot. Na most kérdem én, mi a fenének? Időközben újjászülettem talán?

Oké, értem, az illetékre fáj a foguk, de az anyakönyvi kivonatért el kell menni, sorba kell állni, meg minden ilyesmi. Ha pénzt akarnak, mondják meg, kifizetem, csak ne maceráljanak a hülyeségeikkel.

És ez csak egy csepp a tengerből, hetekig tudnék mesélni róla. Ha valakit érdekel, egy lájkkal jelezze egy kicsit lejjebb!