Connect with us

Helló, írd be ide, amit keresel

Balkán

DOMINÓ KÖZTÁRSASÁG: Jól végződő, szomorú történet

dominó DOMINÓ KÖZTÁRSASÁG: Jól végződő, szomorú történet karacsonnyi szosszenet

Olvasási idő: 4 perc

Többen vagyunk a BALK-nál, Budapesten, széles e hazában és a nagyvilágban, akik éltünk a Dominó Köztársaságban, a Dominó Köztársaság állampolgárai voltunk, amikor ezeken és azokon a tájakon még ismeretlen fogalom volt a kettős állampolgárság. Rókus barátom, aki elég korán emigrált egy másik köztársaságba, amely akkor még nem is létezett abban a valójában, ahogy ma ismerjük. A háború szétzilálta a Dominó Köztársaság lakóit, volt aki ezen az oldalon, volt aki a másik oldalon fogott fegyvert, de sokan a lelki kétlakiságot választottuk. Közülünk többen már az utolsó hazába költöztek át, és magukkal vitték az általunk/általuk megélt világ egy-egy fénysugarát. Rókus azzal lepett meg, és velem együtt a BALK olvasóit:, hogy digitális formában átnyújtja legutóbbi könyvét, amelyben megteremtette a “szösszenetet” műfaját. A szösszenet egy prózai futam, amely pillanatok alatt íródik – amíg elfogy egy sör – elolvasásához pedig alig kell több idő, mint egy pálinka felhajtásához. A Dominó Köztársaság már régóta exterritoriális területként él a szívünkben, elmaradhatatlan figurájával, Ácó bácsival, aki ennek az országnak az egyetlen vámszedőjeként visszasírta a régi Újvidéket, ahol szerb, sváb és magyar ugyanúgy otthon érezte magát, mint a környékbeli tót vagy rusznyák, és ahol ma is áll az orosz templom, és állna az örmény is, ha a kommunisták nem rombolják le, hogy legyen hely a Tito marsall sugárútnak.

Az összes szösszenet innen letölthető:
Kalapis Rókus: Karácsonyi szösszenetek (450 letöltés)

Akkor jöjjön az egyik szösszenet!

A nyolcvanas évek végén, pályakezdő hírlapíróként, tagja voltam egy igencsak nem formális asztaltársaságnak, amely péntekenként sereglett össze kedvenc kocsmánkban, a Dominó Kisvendéglőben.

A társaság zöme újságírókból, tollforgatókból állt össze, de volt ott jogász, kórboncnok, kéményseprő, sőt jazzrajongó fotográfus is. A létszám fluktuált, de minden esetben meghaladta a tíz főt, jelentős összegekkel támogatva a műintézmény működését, a tulajdonos, Kántor Lajos – mindenki Lajos bácsija – nem kis elégedettségére.

Fiatalok voltunk és bohók, a szó legszorosabb értelmében, zömünk még a családalapítás előtti boldog, felelőtlen korszakban, amikor az élet játéknak tűnik, főként azért, mert a dolgok még nem mennek élesben. Nincs villanyszámla, egyéb financiális nyűg, anyuci főz, apával meg sakkozni lehet vasárnaponként, ebéd után. Egy szó mint száz, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy rövidesen össze fog omlani a mi kis világunk, s nemcsak hogy a szocializmus káposztaszagú, ám meleg összkomfortját hagyjuk rövidesen magunk után, hanem a béke napjait is. A sors alaposan megkeverte a kártyákat, s nekünk, az ötvenesek, hatvanasok nemzedékének ebben a játszmában igen kevés adu jutott.

Ahhoz nem jutottunk eléggé fel a szamárlétrán, hogy részesüljünk a szocializmus osztalékában, nem voltunk haszonélvezői a hiperinfláció nyomán tavaszi hóként elillanó bankkölcsönöknek, nem voltunk elég idősek ahhoz, hogy bármilyen vagyonra tegyünk szert, jobbára ott álltunk egy szál lenge magyarban az egyik napról a másikra feje tetejére álló világban. Személy szerint csak annyiban jártam jobban barátaimnál, ismerőseimnél, hogy idejekorán Zágrábba kerültem, s így nem részesültem közvetlenül a miloševići nacionálszocializmus szörnyűségeiből.

Az elkövetkező két évtized válságos, nehéz éveket hozott, kis asztaltársaságunk szétszéledt világszerte, úgy bolyongunk még ma is az európai pusztaságokon, mint Izrael újabb törzse, a bácskai mini-zsidók.

Az exodus folyamán sokan elhullottak – merem remélni, hogy jól megy soruk az égi szerkesztőségben, ahol bízvást dohányozni is lehet, és Mucsi úrnak kisangyalok hordják a fröccsöt, számolatlanul. Jól-rosszul feltaláltuk magunkat az új hazákban, de úgy igazából sehol sem vagyunk otthon teljesen. Attól tartok, hogy mi már sohasem fogunk megnyugodni, csak belenyugodni.

Abba is ami van, meg abba is ami nincs, és nem is lehet már többé sohasem.

Még így karácsony táján sem munkál bennünk a honvágy, amikor fel-felködlenek a múlt, a gyermekkor színei-illatai, s feltárul lelki szemeink előtt a nagy, kerek síkság, Szabadka, Zombor, Zenta, Újvidék utcáinak látványa, fülünkbe susognak ismét az út menti délceg jegenyék. Nem a geográfia az, ami iránt vágyakozunk, hanem a letűnt világ, ahol egykor otthon voltunk. Ez az időtől lassan már meseországgá szépülő délibáb az, amit magunkkal hurcolunk bárhová is megyünk, s ettől leszünk azok, akik vagyunk.

Viszont a helyzet minden tragikuma mellett történetünknek vannak világos pontjai is. Furcsamód sem a távolság, sem az idő nem idegenített el bennünket egymástól. Akárhányszor találkozunk, a beszélgetés mindig úgy folyik, mintha tegnap hagytuk volna abba, és a porhüvely állapotától eltekintve, illetve egy-két kivételt leszámítva, senki sem változott egy cseppet sem az elmúlt negyed évszázad alatt. Ezért tudjuk annyira élvezni az együttlét ritka pillanatait, s ezért gondolunk szinte már vérségi kapcsolatot meghaladó szeretettel egymásra.

Karácsonyi jókívánságként ezt a képességet szeretném kívánni minden magyar közösségnek. Azt szeretném, hogy mindenkor jól érezzük magunkat egymás társaságában, s ha nem vagyunk együtt, barátsággal gondoljunk egymásra.


Iratkozz fel a napi hírlevélre!

dominó DOMINÓ KÖZTÁRSASÁG: Jól végződő, szomorú történet balkanac nagy

Időjárás

Facebook-követés


Google-válogatás