Albánia
METAMORFÓZIS: Iránból Albániába, avagy hogyan lehet terrorista csoportból demokráciapárti szervezetté válni (amerikai támogatással)
Ahogy korábban hírül adtuk, augusztus végén és szeptember elején három nyugat-balkáni kisállam, Albánia, Koszovó és Észak- Macedónia több ezer afgán menekültet fogadott be ideiglenesen amerikai kérésre, miután az amerikai csapatok kivonásával Afganisztánban átvették a hatalmat a tálibok. Washington részéről azonban nem ez volt az első és egyetlen kérés arra, hogy legyenek fogadókészek a balkáni államok. Még 2014 és 2016 között zajlott le a sokak szerint csak “kultusznak” vagy éppen “homályos” szervezetnek nevezett Mudzsaheddin-e Khalk (MEK) több ezer tagjának áttelepítése Irakból Albániába.
Az USA terrorszervezetté nyilvánította (egykoron)
A MEK nemcsak Albániában van jelen, szimpatizánsai megtalálhatóak Franciaországban és az Egyesült Államokban is, ahol előszeretettel kampányoltak az utóbbi években Irán ellen. A Trump-kormányzat idején különösen jó megítélésnek örvendtek a Fehér Házban, rendezvényeiken még Trump ügyvédje, Rudy Giuliani is feltűnt.
A Mudzsaheddin-e Khalk szervezet kezdetei 1965-re datálódnak, amikor baloldali (egyúttal Amerika-ellenes) fiatalok létrehozták Reza Pahlavi iráni sah rendszere ellen.
A MEK fegyveres harcot indított, s részt vett az 1979-es iráni forradalomban is. A forradalom azonban Iránban is felfalta a saját gyermekeit: a hatalomra jutó Khomeini ajatollah először a politikából szorította ki a középosztályban amúgy nagy népszerűségnek örvendő szervezetet, majd több véres merénylet után pedig az országból is.
A MEK így külföldre tette át székhelyét, s némi franciaországi kitérő után végül Irakban, az asrafi táborban talált menedéket, ahol megszervezték magukat Maszud Radzsavi irányítása alatt.
Szaddam Husszein támogatását élvezve a MEK az iráni rendszer esküdt ellenségeként az 1980-as évek során több akcióban is részt vett az első öbölháború folyamán iraki oldalon.
A következő évtizedben is Irakban maradtak (amíg lehetett, fegyveresen segítve a Szaddam-rendszert, illetve merényleteket követve el irániak ellen külföldön), s ott érte őket a 2003-as amerikai intervenció, amelynek sikere után a MEK vezetői úgy döntöttek, hogy eljött az ideje kiegyezni a korábban ellenségnek tekintett Egyesült Államokkal (amely 1997-ben terrorszervezetnek nyilvánította).
Albánia az USA nagyszerű barátja
A fegyvereiket beszolgáltatták, azonban az Irán-ellenes vonulat megmaradt, amely nyomban pozitívabb színben tüntette fel őket a washingtoni döntéshozók előtt. Ahogy az iraki demokrácia építésnek köszönhetően egyre erőteljesebb pozícióba kerültek a síita politikai csoportok, s Irán befolyása is egyre érezhetővé vált, a MEK-re egyre nagyobb nyomás nehezedett.
Ezt látva a szervezet vezetője, Marjam Radzsavi sikeresen átalakította a korábbi USA-ellenes, fegyveres csoportot egy demokráciapárti, Amerika-párti szervezetté, amelynek célja az iráni rendszer megdöntése békés úton – ezt pedig napjainkban különböző rendezvényekkel, twitter-hadjáratokkal, tüntetésekkel teszi legfőképp.
Az amerikaiak végül 2012-ben levették a terrorszervezetek listájáról, majd úgy döntöttek, hogy egy baráti országba relokálják őket – a választás így esett a nyugati szövetségi rendszerbe integrálódni kívánó, 2009 óta NATO-tag, ugyanakkor muszlim Albániára, amely hajlandónak is mutatkozott a problémás csoport befogadására – anélkül, hogy az érkezőknek menekültstátuszt adott volna.
Az Ashraf 3 tábor bejárata. A helyiek nagyon jól tudják, hogy ott nem szabad fényképezni, és ezt az albán hatóságok szigorúan ellenőrzik is. A fotót a mojahedin.org közölte.
Mindeközben az irániak arról számolnak be, hogy a MEK tagjai drogkereskedelemben és migránsokat érintő embercsempészetben vesznek részt Albániában.
A titkosszolgálatok felügyelik őket
A felügyeletre szükség is van: 2019 októberében az albán rendőrség bejelentette, hogy elfogtak három iránit és egy törököt, akik terrortámadást akartak véghezvinni még 2018 márciusában a szervezet “albániai lerakata” ellen.
Bár pontosan nem tudni, de vélhetően ez az akció is közrejátszott abban, hogy 2018 folyamán két iráni diplomatát (beleértve a nagykövetet), arra hivatkozva, hogy fenyegetést jelentenek az ország biztonságára, kiutasították Albániából.
Ezt Donald Trump amerikai elnök köszönetnyilvánító levele követte, amelyben leszögezte, hogy “Albánia mindig is az Egyesült Államok nagyszerű barátja volt, s alig várom, hogy elmélyítsük a partnerségünket, ahogy szembeszállunk az országainkat érintő számos problémával.”
Tirana 2020 elején – miközben az egész világ az amerikaiak által Kászem Szolejmáni iráni tábornok ellen elkövetett sikeres merényletről beszélt – további két iráni diplomatát is kiutasított.
Nem sokkal később, 2020 végén Teherán Mohszan Farizade iráni atomtudós meggyilkolásával is összefüggésbe hozta a száműzetésben élő Mudzsahedin Khalk szervezetet (is), amiről az iráni állami televízióban az ottani legfelsőbb nemzetbiztonsági tanács titkára nyilatkozott.
Irán ma már Albániát az Egyesült Államok, Izrael és néhány terrorista csoport szövetségesének & áldozatának tekinti – amit az albán kormány általában visszautasít.
Tirana eléggé magabiztosnak mutatkozik ebben a kérdésben az amerikai szövetségnek köszönhetően, hiszen “hasznos szolgálatot tesz” az Egyesült Államoknak a Mudzsaheddin-e Khalk csoport tagjainak befogadásával.
Európai Unió
Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.
Hogyan került elő a bővítés?
Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.
Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.
Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.
SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)
A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.
Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.
Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.
A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.
Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.
Szegényházi vásár
Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.
A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.
Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.
Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.
A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.
Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.
A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.
Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon
A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.
Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.
Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.
Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.
Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!
(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)
-
Koszovó4 nap telt el azóta
Lelőttek egy rendőrt Koszovóban, akár magyar katonák élete is veszélybe kerülhet
-
Montenegró6 nap telt el azóta
Szerbiai állampolgárok ásták az alagutat Montenegróban, 19 fegyver tűnt el
-
English6 nap telt el azóta
Turkish companies bypass the Western sanctions, USA tappes their head
-
Szerbia2 nap telt el azóta
Vučić etnikai tisztogatásról beszélt, Moszkva szerint Koszovó potenciális veszélyt jelent