KI EZ A NŐ? Tivornyák, szivornyák & más oltári történetek

Meséli ez a durva arcú szeszkazán, hogy egyszer ott ült a kedvenc kocsmájában az amerikai Phylliben. Rezervált helyén a bárpult végiben, amikor ismét eljött a délelőtt tizenegy óra, midőn a pultos figyelmeztette, hogy már eleget vedelt, tovább nem szolgálja ki. Ilyenkor ki szokott volt tántorogni, mondja ő, majd elnyúlni a kocsma mögött az utcán. Élvezte, ahogy a kamionok dübörögnek mellette. Bármelyik szétkenhette volna, de nem volt az a szerencséje – így ő.

Egyik szép napon, amikor még képes volt összefüggőn beszélni – hangzik a folytatás –, megkérdezte odabenn, miért van az, hogy senki nem megy onnan át soha amabba a bárba szemközt. Aztán valaki szépen elmagyarázta neki, hogy az egy gengszter hely, és ha átmegy, tuti kinyírják. Erre felhajtotta a poharát, utána dafke átdülöngélt. Sokkal tisztább volt a söntés, emlékszik vissza. A felszolgáló eléggé mogorván nézett rá, de végül öntött neki. Újabb iszogatás közben a szeme megakadt egy szemrevaló fiatal nőn, aki magányosan üldögélt a pultnál. Bedobott egy kis aprót a zenegépbe, azzal odaült hozzá. Megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, ami nehezen ment, közben a söntés mélyén üldögélő termetes fickók közül egyik felállt, majd lassan odasétált, utána a fülébe súgta, hogy a nő a főnök pipikéje, és ha még sokáig próbálkozik vele, vihetik őt a temetőbe. – Azt mondja, hogy valami furcsa érzés fogta el erre. Nem annyira félelem. Rendelt még két piát, ezt követően elnézést kért, s lement a lépcsőkön a mosdóba.

A szeme sarkából látta, hogy két gorilla követi.

Odalenn kapott egy óriási ütést a fejére, vérzett kiadósan, de a verőlegények csodálkozására nem rogyott össze. Megmosta a fejét, majd udvariasan kérve, ha lennének szívesek utat engednének neki, kilépett közöttük a vizeldéből, felment a lépcsőkön, s visszaült a helyére. A gengszterek nem bántották tovább. Úgy néztek valahogy rá, mint az indiánok a szent bolondra.

– Ez egy őrült fasz – mondta a termetesebb.

Amikor a nő elment, odalépett egyikük azzal, hogy nekik pont ilyen kemény fickó kell, csatlakozna-e hozzájuk? Ő aztán ezt is udvariasan megköszönte. Fizetett, borravalót is adott, talán némi gondolkodási időt is kért, de tény, hogy soha nem ment vissza. Mert, ahogy leszögezte, bebizonyított valamit, és ez elég is volt. És itt meg is kell jegyezni okvetlenül, hogy ez a “bebizonyított valamit” kulcsfontosságú két szó a szerző egész munkásságát illetően.

A fentiek Charles Bukowski Egy vén kujon jegyzetei c. prózakötetében olvashatók. Olvasható abban a többedik kiadásban ugyanúgy, amely többedik kiadás 2014-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. Eredetileg a City Light beat kiadónál látott napvilágot ez a rendhagyó mű, méghozzá San Franciscóban, 1973-ban; több-kevesebb sikerrel magyarra fordította B. A., aki meg szerencsétlenségére tényleg a sört kedveli legjobban a saját megítélése szerint is elképesztő mennyiségben. Talán azért, mert olyan “hülye sváb” származású, amilyen tkp. Bukowski is, de itt megállunk, befékezünk, nincs német rokonság a mindennapi alkoholizmusunkban. (Urunk, add meg nekünk ma.)

Mindennek fényében Bukowskiról tudni kell, hogy talán még manapság is jelen világunk egyik legnépszerűbb írója.

Persze, ezt az állítást ugyancsak kétségbe lehet vonni. A kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, annyi biztos, hogy ugyanezen világ kissé gelleresen intellektuális és kimondottan ellen-intellektuális köreinek egyik legolvasottabb tollforgatója ezúttal egy és ugyanazon személy: a már elhunyt Charles Bukowski.

Bukowskira minden ráfogható egyébiránt, hogy piszkos fantáziájú, perverz, elképesztően hülye, totál bolond, férfisoviniszta, mániákus vagy anarchista, egy azonban semmiképp sem: hogy élménytelen, unalmas és rossz író. És hogy állunk magával az írói intellektussal? Nos, minden “észnélküli” megnyilvánulása ellenére Bukowski távolról sem az agyát elhagyta figura, netán egyenest buta. Messze ettől. Ragyogó iróniája, jellegzetesen kifinomult érzéke a dolgok iránt, fogékonysága az élet abszurdumaira – akár az Egyesült Államokban, akár másutt – élvezetessé teszi írásait mindazok számára, akik az irodalomtól többet várnak a puszta mesélésnél, mégis szeretik a gördülékeny elbeszélést. Ugyanakkor fájdalmasan valószerűvé varázsolja mindazoknak, akikről szól: az élet peremére szorultaknak.

Netán jó mélyre süllyedteknek.

Bukowski így holtában is iszákos, magányos farkas, aki tagadja bármely csoporthoz való tartozását, mégis – amolyan jól kitapintható Henry Miller-i hagyatékvonalon – leginkább az amerikai beatnemzedékre emlékeztet. Bukowski, vagyis alteregója Henry Chinasky leggyakrabban Los Angeles utcáinak kövezetét rója, a hatalmas betondzsungel lebujait bújja – és gyűlöli a moralizálást. Érdes hangja van, nagy szája, de azért nagyon meleg az ő könnyen félreérthető “vén kujoni” szíve. Főleg akkor félremagyarázható, amikor egyes szám első személyben jeleníti meg antihőseinek egyébként nem túl hosszúra nyúló gondolatait.

P. S. Nem tudom, nem tudom…, hogy tkp. a pultnál ülő fiatal szép nőt hívhatjuk-e feltételesen, adott esetünkben – persze, dús képzelőerővel valamiképp és valamiért – Dijana Hrkalovićnak?