B A Balkanac
Trash Art – Árt a szemét? (a kijárati banzáj után)
Az újvidéki köztisztasági vállalat pontos adatokkal alátámasztott közleménye szerint e sok embert foglalkoztató szerv serény dolgozói se több, se kevesebb, mint ötven tonna szemetet takarítottak el a minap véget ért Egzit/Exit nyílt téri zenei fesztivál látogatói után.
Az elhajigált haszontalanságok között a sörös dobozok vezetnek, velük testvérségben a kólás és a különféle serkentő adalékokat tartalmazó buborékos nedűk alumínium dobozai. Ám mindenekelőtt – nyilvánvaló tekintettel a megemelkedett hőfokokra – az ún. PET palackok említendők, amelyek tartalmát a megfelelő pillanatokban akár fejre is lehet önteni. Hőgutát elkerülendő, vagy pusztán csak a valamelyest túlfokozott hevületet csökkentendő. Nem utolsósorban kellemes láböntözgetésre is kiváló. – Utóbbi a katonaságban bájdövej nem olyan népszerű, csak ha végül a nyakadba ül a maga illatos lábával a tizedes.
Item. A Čistoća pedáns szóvivői szerint az összegyűjtött szemetet elvitték az újrahasznosítóba, ahol a „nyersanyag” szigorú válogatáson esik át szorgos, odafigyelő szemek és kezek által, hogy aztán formát váltva: visszacsatlakozzék boldogan a normális medrében folyó, mindennapi életbe. (Duna viszi messze a többit.) A szóvivők pluszban kiemelték, hogy a vállalat a fesztivál történetében első ízben állított fel külön konténereket a műanyag palackoknak és poharaknak kiemelt környezetvédelmi szempontokat követve. Számszerűen kidomborították még, hogy a szóban forgó akcióban mintegy százötven munkás vett részt, és vesz is továbbra mindaddig, amíg vissza nem áll a fesztivál előtti állapot. – Többek szerint viszont épp ez a lehetetlen, mert a nagy dübörgéssel és „tömeghisztériával” járó esemény évről évre nagyobb kárt tesz Pétervárad várában, mint anno a török, ám szemmel láthatóan valakiknek nagyon kell a pénz.
Nem tisztünk itt a vitát eldönteni, vissza a kukákhoz!
Márpedig ami az elvétett szemétkonténereket illeti: úgy van ez, mint amikor, mondjuk, tökrészeg kosarazók gyakorolják a büntetődobást. Még abban az arányban sem működik a dolog. (Hát, még ha kedves sportolóink jól be is lőtték magukat /persze, arra is van példa/.)
Mindenesetre véget ért a messze földön híres, látogatókat távolról magához vonzó fesztivál, amelyet Újvidék Woodstockjának neveznek. Hogy vajon van-e olyan korszakformáló jelentősége neki is, mint a mintapéldának? Hát, maradjunk annyiban, hogy vitás kérdés & maradjon is nyitva. Mindenesetre a beat-hippy-punk és egyéb vonulatok után jó időre mintha igazából eljött volna a lemezlovasok ideje. Akárha kissé fordítva „lett volna ígyen felülve a ló”, azaz a farok csóválná a kutyát. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az egyre vadabb technikai megoldások és a mindinkább fokozódó igény a gyors stíluskeverésre, nagyban segíti ezt a folyamatot. – Ebbe nyilván a mindenre kiterjedő posztmodern is jócskán belejátszott. Nevezik ezért sokan ezeknek a DJ-trendeknek a végeredményét Trash Musicnak, amelynek a jelentése máig nem egészen pontosított.
Idén amúgy a már tavaly beharangozott francia DJ David Guetta vitte a prímet, egy derék marokkói restaurátor fia. Guetta jött, el is ment, hátrahagyva titkának pofonegyszerű megfejtését. Nevezetesen azt, hogy számára nincs jelentős különbség a popzene meg az elektronikus zene alantasabbnak tekintett áramlatai között, amilyen pl. az ún. house. Nagy lendülettel keveri azokat, gyúrja össze egységesülő hangmasszává. Szerinte ebben is, mint másban, az a lényeg, hogy az ember megossza másokkal azt, amit szeret. Guetta életében az ibizai, Fuck Me I’m Famous klubest jelentette az áttörést. Életrajzírói rendre megemlítik, hogy DJ-partijait világsztárok látogatták és látogatják ma is, amilyen példának okáért Kate Moss vagy Penélope Cruz, hogy csak a tüneményes hölgyek közül említsünk kettőt.
Az 1969-es Woodstockon, amelynek helyszíne a New York-állambeli Bethel volt, még eredeti előadók szereplésével túlnyomórészt folk-rock, jazz-rock és blues-rock számok szerepeltek, 2021-ben az újvidéki várban fordult a kocka a fentebb vázolt módon. Pétervárad erődítményében, amelynek oldaláról már rég lekerült a TITO felirat, olyasmi nem került fel hála az Úrnak, hogy SLOBO, ellenben az EXIT igen. A rendezvénynek ama pár napjára, persze,. Lehet, egyszer még ott is marad. Ami pedig a rengeteg szemét artisztikus, egyben pragmatikus újrahasznosítását illeti. Hát az lenne innen a szerény sugallat, hogy például EXIT ART címmel minden egyes fesztivál után a jelenlevők jelentős részét amolyan versengő trash-hunting akcióra kellene fogni, hogy aztán a vár túloldalán is, az újvidéki razzia áldozatainak emlékét őrző sétányról is összegyűjtött szemétből monumentális szobrokat emeljenek a Trash Art szellemében. Például megcsinálhatnák Don Quijote és Sancho Panza óriásszobrát. A további fiús, lányos és köztes buli reményében biztos akadna érdeklődő. A kiállítás aztán rövid ideig látogatható lenne, majd ünnepélyesen bezárnák a Čistoća illetékesei. (Fotódokumentációban azonban megmaradna a: NAGY HAPPENING.)
B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)
Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?
Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
- Ukrajna7 nap telt el azóta
A Times egyike cikke is hozzájárulhatott, hogy Putyin ellen elfogatóparancsot adtak ki
- Koszovó6 nap telt el azóta
Aláírási impotencia, avagy két úriembernek látszó alak világraszóló sztárolása
- Szerbia5 nap telt el azóta
Világháborús emlékművet romboltak le a kínai útépítők Szerbiában
- Horvátország5 nap telt el azóta
A horvát védelmi minisztérium 10 ezer behívót küld ki a tartalékosoknak