Gutenberg és a lyuggatás művészete (lehet-e ringó csónakból pontosan lőni?)

 
Lesz, nem lesz, lesz végül is az idén, ha nem is kutyavásár Budán, de könyvvásár Lipcsében – adta hírül a Deutsche Welle nyomán többek között a szerb sajtó. Amiért ez a dolog ezúttal kifejezetten hangsúlyt kap, annak oka a szervezők részéről kizárólag erre az eseményre készülő, Jugoszlávia szigetvilága című reprezentatív esszésorozat. Szóban forgó fekete szériában az elsüllyedt, még inkább szitává lőtt, majd felrobbantott ország területéről származó tizenöt szerző szerepel. Mindannyian vállalták a feladatot, hogy nyíltan beszéljenek a múlt nyomasztó örökségéről.

Az első írások nem is várták meg a könyvvásárt. Előzetesként – úgy látszik, nem nagyon bízva a vírushelyzet jobbra fordulásában – lehozta őket a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
A bevezető szöveg szerint az egykori el nem kötelezett Jugoszlávia viszonylag szabad országnak számított, a határok nyitva voltak, az emberek utazhattak, a turistákat tárt karokkal várták. Ám a szépre festett kulisszák mögött nődögélni kezdtek a romlás virágai, és az egyre lendületesebb bomlás a legendás elnök, Josip Broz Tito halála után visszafordíthatatlanná vált. Országa igazából vele együtt ment el, mert annak szekerét csak ő tudta húzni. Mások meg utóbb nem is akarták ugyanazt megállítani a lejtőn lefelé.

Szívesebben rúgtak-taszítottak rajta, amennyit csak lehetett. – Mindannyian tudjuk, állapítja meg a felvezető textus írója, hogy aztán mi történt, de vajon tudjuk-e igazából? A kérdés másik része pedig arról szól, amire ugyancsak kívánatos lenne az egyenes válasz, hogy immár elég sok évvel a szétesés után: vajon mik az ezzel kapcsolatos érzések az utódállamok értelmiségi rétegeiben. Létezik-e valamiféle felhőtlenebb jövőkép a viharos múlt, a máig felejthetetlen vérzivatar után?

Nem utolsósorban: ezzel kapcsolatban is létezhet-e valamiféle kollektív bűntudat, vagy hasznosabb a jótékony felejtés? A totál vagy legalábbis részleges amnézia a boldog együgyűség alapján.

A mellékelt fotón egy – az egyik legnagyobb lyuggató-művészt, a német származású Gésine Hackenberget is messze lepipáló – „műalkotás” látható. Művészeink itt – szegény említett művésznővel szemben – a technika legújabb sorozatlövő eszközeit használhatták, pedantéria azért így is kellett hozzá. Bámulatos kitartás, nem csekély indulattal, ezzel szemben valószínűleg csekélyebb ésszel. Szerencsére az is látható, hogy azért az élet nem hagyja magát. Ahol csak lehet, próbál újra gyökeret verni, kidugni a kis kókadt fejecskéjét, ami biztató jelenség. Érdemes még itt röviden kitérni Hana Stojić szerkesztőnő vallomására. Stojić a mellékelt interjúban megemlíti, mennyire szíven ütötte egy-egy gondolatmenet némely szerző részéről (az összes írót, elnézést, helyszűkében nem fogjuk felsorolni), ugyanakkor kidomborítja, hogy számára mégis azok a szavak voltak a legfájóbbak, amelyeket a felkérést elutasító egyik jeles irodalmártól hallott.

– Nincs erről mit mondanom – hárított az illető. – Búskomor leszek, amikor ez jut eszembe, és kibírhatatlan szégyent érzek. Közben képtelen vagyok kiverni a fejemből egy újabb háború rémképét.

Megj. Egy írással hátrébb a zaklatás fogalma és konkrét eseménye kapcsán boncolgattuk Dragoslav Mihailović hatvannyolcas regényének motívumrendszerét. Illetve az ebből keletkezett, Mikor a tök virágzott című belgrádi előadásét, és említettük a főszereplő bokszbajnok halálos csapását. Azt, amelyiket ő a húgát megerőszakoló ellenfelére mért. Mivel a dolog nem a szorítóban történt (különben is piszkos ütés volt), a bosszú fogalmát pedig a jog nem ismeri el, hát gyorsan elszökött messzire. Nevezetesen Svédországba, ahol sikerült identitást váltania, elvennie egy svéd nőt, azonban képtelen volt elfeledni Jugoszláviát. Annyira mardosta szívét a honvágy, hogy kocsiba ült, elhajtott a határig, ott azonban felülkerekedett a józanész, visszafordult. Onnantól kezdve arról kezdett ábrándozni, hogy Jugoszláviában háború tör ki, s akkor a zűrzavarban visszamehet. – Mit gondolunk, kivárta-e? Persze, költői kérdés.

Végezetül más, de nem egészen. Két háborús mérföldkő közötti plakátanyagot prezentál az a belgrádi kiállítás, amely április elsejétől tekinthető meg az ottani DKC kulturális központ filmtermében. A látogatás „kiscsopis”, előre be kell jelentkezni. Valószínűleg megéri annak, aki útjába ejtheti, mert rendkívül bő anyagot kínál megtekintésre. Első lépésben az 1945 és 1970 között készült moziplakátokból, később vélhetően majd a többiből. Összességére nézve valószínűleg ezen az első túrán találkozhatunk a legtöbb partizánfilm színes ofszet reklámjával, rajtuk olyan emblematikus figurákkal, mint Ljubiša Samardžić, Bata Živojinović, Pavle Vujisić és mások. A hölgyek közül elsősorban a fiatal Milena Dravić, de például Neda Arnerić is, aki rendkívül ifjan, 1967-ben állt kamerák elé a Reggel című film forgatásán. És ha már a reggelnél tartunk, köztük találhatjuk Želimir Žilnik korai munkáit is, ugyanakkor Aleksandar Petrović boldog tollszedő cigányait, benne mások mellett a nagyot alakító, a jugó filmgyártás egyik legremekebb kocsmajelenetében brillírozó Bekim Fehmjúval. Ott töri a poharat kivérző kézzel Bekim – Olivera Vučo felejthetetlenül búgó hangjára. Ő, aki később majd egy külföldi sorozatban Odüsszeusszá válik, ám igazából a saját Ithakáját sosem találja meg. Egészen Kharón ladikjáig.
_________________________
(Photo: Pascal Guyot/AFP)