VANNAK KIVÉTELEK: A hazáért készenlétben, még mindig, avagy miért tűrik meg a horvát szélsőjobbot?

Olvasási idő: 3 perc

Mint erről a BALK pár nappal ezelőtt hírt adott, Ilan Mor, Izrael zágrábi nagykövete egy vandál cselekményre reagált, amely során egy holokauszt emlékművet rongáltak meg az észak-horvátországi Varasdon: festékszóróval horogkeresztet, és az usztasák jelképét fújták fel rá. A nagykövet egyúttal annak a véleményének is hangot adott, hogy végső ideje lenne már betiltani a horvát nácik, vagyis az usztasák “A hazáért készenlétben!” (Za dom spremni) jelmondatának, felkiáltásának, köszöntésének, vagyis “brandjének” a használatát.

Egy kis történelem

Mielőtt tovább lépnénk, a tisztánlátás érdekében annyit fűzzünk hozzá, hogy az usztasák lényegében ugyanolyan “levitézlett hazafiak” voltak, mint a magyar nyilasok, a román Vasgárda vagy a svéd Nemzetiszocialista Tömb.

A második világháború során a horvátországi haláltáborokban szinte teljesen megsemmisítették a horvátországi zsidóságot, a háború előtti 24.000 főt számláló közösség lélekszáma (a horvátországi Bet Israel vallásközösség adatai szerint) 1945-re 4000-re apadt.

Ugyanakkor nagy volt a szerb és roma nemzetiségű áldozatok száma is. Itt szándékosan nem említünk számokat, mivel már harminc éve folyik a szerb és horvát történészek “licitálása” az áldozatok valós számával kapcsolatban.

A tényfeltáráshoz tartozik még az is, hogy a szóban forgó K-19 elnevezésű emlékművet a Szerb Nemzeti Tanács állíttatta, és azokból a téglákból készült, amelyeket a jasenovaci haláltábor foglyai készítettek a kényszermunkán.

A jelmondat és a politikai öngyilkosság

Ismét csak a végsőkig leegyszerűsítve, az ominózus náci köszöntés használatát Horvátországban törvény tiltja, “kivéve egyes eseteket”.

Ez a jogi bukfenc lényegében arra vezethető vissza, hogy a kilencvenes években vívott horvát függetlenségi háború során, különösen annak kezdetén, az ország védelmében részt vettek a Horvát Jogpárt katonai ágának számító Horvát Védelmi Erők (Hrvatske obrambene snage, HOS) önkéntesei is.

A HOS emblémájában pedig szerepel a kérdéses “Za dom spremni”, azaz “A hazáért készenlétben” jelmondat.

Az új nemzedékek gyűlölet nélkül szeretnének élni, és gyerekeiket egy normális világban szeretnék megszülni, nem pedig egy halottasházban.

A probléma azzal van, hogy bár a HOS-t, részben külföldi nyomásra 1992-ben beolvasztották a Horvát Hadseregbe, katonai érdemeit egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Így például a HOS vukovári századának 25 tagja elesett, a túlélő 58 pedig megsebesült, zömük több ízben is.

A háború utáni megemlékezések során rendszeresen megjelennek a HOS veteránjai is, fekete hadilobogójuk alatt, amelyen szintén a hírhedt jelmondat áll.

Bár egyértelmű, hogy Horvátországnak csak kára származik a második világháború borzalmait felidéző jelmondatból, használatának teljes mértékű letiltása, a HOS veteránjaira, illetve a lakosság nem elhanyagolható részének érzelmeire való tekintettel egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal.

Lényegében a mindenkori horvát kormánynak nincs más választása, mint hogy esetenként pironkodva fogadja a bírálatokat, és kivárja amíg a biológia megteszi a magáét.

Ha éppen nagyon megszorongatnák, akkor a horvát kormány hivatkozhat a horvát parlament 2005-ös nyilatkozatásra, amelynek értelmében “az antifasizmus értékei és a horvát nemzet kimagasló hozzájárulása a fasizmus elleni harchoz a II. világháborúban beépültek azokba az alapokba, amelyeken a Horvát Köztársaság nyugszik”, vagy a sziszeki partizánosztagra, Európa első ellenálló egységére, vagy végső esetben arra, hogy Dr. Franjo Tuđman, a köztársaság első elnöke partizánként harcolt a II. világháborúban, és egészen a tábornoki rangig vitte.

A megbékélés (nagyon) lassú folyamat

Ami a jobb oldali tábort illeti, az újraválasztott Plenković-kormány igyekezett kihasználni a szélsőjobbal is kacérkodó Miroslav Škoro Hazafias Mozgalma felett aratott választási diadalát, és meghirdette a horvátországi szerb kisebbséggel való megbékélés folyamatát. De senki se gondolja, hogy ez gyors eredményeket hoz.

A háború ütötte sebek még az időközben eltelt negyed évszázad után is fájdalmasan sajognak, és sajnos időről-időre akadnak, akik ebből politikai tőkét kovácsolnak, amire Sanja Modrić rámutatott a zágrábi Telegram oldalán megjelent remek cikkében:

Vukovár tragédiájának évfordulója kapcsán ismét napirendre került a téma, hogy meg kell-e bocsátanunk, és meg tudunk-e bocsátani? A politika és a társadalom köteles a megbocsátás útját követni, és arra biztatni mindenkit, hogy találjon magában erre erőt, bár ez a háború közvetlen áldozataitól emberfeletti erőfeszítést követel. Ha megölték a családodat, és felgyújtották a házadat, hogyan tudod megállni, hogy ne borzongj össze, és ne neheztelj mindenkire, aki ezzel összefüggésbe hozható? Legyünk őszinték, nagyon nehéz e fölé emelkedni.

A cikkíró egyúttal felrója a kormányoknak, a pártoknak és a politikai blokkoknak, amelyek szakadatlanul vájkálnak a sebekben, amivel új gonosztetteket követnek el, elsősorban az új nemzedékekkel szemben, akik gyűlölet nélkül szeretnének élni, és gyerekeiket egy normális világban szeretnék megszülni, nem pedig egy halottasházban.



VANNAK KIVÉTELEK: A hazáért készenlétben, még mindig, avagy miért tűrik meg a horvát szélsőjobbot? VANNAK KIVÉTELEK: A hazáért készenlétben, még mindig, avagy miért tűrik meg a horvát szélsőjobbot? balkanac nagy