Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Valójában az lenne a legjobb cím, hogy „Morovica összefog”, ezzen a néven indult egy Facebook-csoport is. Bácskossuthfalváról, vagy szerbül Stara Moravicáról van szó, de a helyiek csak a Morovica nevet használják. A Délvidéken Morovica volt a második település, amely szobrot emelt Kossuth Lajosnak. A szobor hosszú viszontagság után ismét áll a falu központjában, egy első világháborús emlékmű szomszédságában, amelyen az Isonzónál elesett falubéliek neve olvasható. Morovica nem először fog össze. Összefogott a kilencvenes években is, hogy megtagadja a helyi férfiak besorozását a más délszláv népekre támadó milosevicsi hadseregbe. És most ismét baj van, mi sem természetesebb, minthogy Morovica megint összefog. Erről szól Nyúl Zoltán baptista lelkész, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat helyi vezetőjének írása.

Morovica összefog

A szülőfalumban az volt az első gondolat, amit többen is megfogalmaztak, és végül egyikünk ki is írta a Facebook-oldalára:

– Mi lesz a 65 évnél idősebbekkel, ha nem mehetnek ki az utcára? Ki fog nekik segíteni a bevásárlásban, a gyógyszerek beszerzéseben?

A kérdésre többen is kerestük a választ, és még aznap létrejött egy kis csoport: megbeszéltük a célokat, és az első konkrét lépéseket.

A falubéliek közül jó néhányan nem tudtak hazajönni, idős, beteg vagy mozgásképtelen hozzátartozóik nagyon magukra maradtak.

Arról is tudtunk, hogy volt, akinek a szomszédok az ablakon adták be az ételt, mert az ajtóig sem tudott elmenni.

A magunk fejével gondolkodunk

Mivel vannak még a maguk fejével gondolkodók, bombázást, háborús és gazdasági válságot átélők, és a nemtörődöm, lassú rendszert ismerők, ezért nem kellett hetekig várni, hogy sokan a kezdeményezés mellé álljanak.

A boltokban adománydobozok kerültek elő, és rövid idő alatt szinte minden boltban megjelentek.

A dobozok folyamatosan teltek. Apróbb anyagi segítség érkezett innen–onnan, a telefonok izzani kezdtek, üzenőoldalak pedig megteltek.

Az állami szervek által is gerjesztett pánikhangulat megtette a magáét, az emberek megijedtek.

Túl sok rosszat éltek már át, hogy ne reagáljanak reflexszerűen – itt lépni kell.

Igen ám, de Szerbia Európa egyik legszegényebb országa – az embereknek semmi tartalékuk, vagy alig van megtakarításuk – ez az átlagra vonatkozik, nincs, és nem is volt miből félretenni.

– A csoda ott kezdődött, hogy ennek ellenére a bolti dobozok folyamatosan teltek, jelentkeztek adományozók, csurrant-cseppent, és elkezdhettük az osztást is.

Mivel folyamatosan posztoltuk az eseményeket, az összefogás látványa, a „törődik velünk valaki” érzése enyhítette a feszültséget. A megjegyzésekben ott is volt:

– Most büszke vagyok Moravicára, igen, tudunk összefogni!

A helyi önkormányzat is beindult

A helyi önkormányzat is beindult – ahogy a központosított rendszerben ezt lehet tenni – de mégis hatékonyan.

A környéken egyedülálló módon 22-30 varrónő odahaza nekilátott „home made” maszkok gyártásának, és rövid egy-másfél hét alatt a falu minden lakosa kapott egy többszöri felhasználásra alkalmas maszkot, miközben a szájmaszk, az egész országban hiánycikk lett, hiszen az itteni szokás szerint a leleményesebbek feketén árulták, sokszoros áron.

A Facebook csoport párt és politikamentes civil kezdeményezésnek határozta meg magát, amit a helyzetet kampánycélokra durván kihasználó pártok nem igazán értettek.

– Minek segítenek ezek, ha nem is kampány érdekében?

– kimondatlanul is ott lóg a levegőben az aparatcsikok kérdése.

De ez Morovica – ezer módon kötődünk egymáshoz, nem akarjuk elhagyni a lemaradtakat, leszakadtakat, nincs olyan ember, aki ne kaphatna egy keveset a kevésből, mert az így lesz több.

Korona Szálloda

Közben lélekemelő, ahogy jönnek a hívások – keserű-édes érzések.

A valaha nagy nevű Korona Szálloda (helyben csak Aranyhordó) tulajdonosának leszármazottjai jelentkeznek, hogy komoly összeggel támogatnának bennünket. Ők, akiket mindenüktől „megszabadított” az előző rendszer, és a visszaszármaztatásból még alig láttak valamit is.

A 9+1 művésztelep vezetője néhány festményt kínált fel jótékonysági árverezésre, adakozta a kis nyugdíjasok is.

Közben egyre több embert ér utol a munkanélküliség, megszűnt a tömegközlekedés, az orvosi ellátás, csak az alapvető, vészhelyzetben lehetséges ellátás biztosított.

Ezzel párhuzamosan 16, majd 40 órás kijárási tilalmat vezettek be.

– Mi lesz itt?

– kérdik az emberek.

Nem tudjuk, de attól tartunk, hogy kevesek vagyunk egy ekkora feladathoz, és sok helyen az egyszeri segítség éppen csak csepp a tengerben, de cseppekből áll a tenger is.

Hogyan tovább?

Tovább keresgélünk, listázunk, gyűjtünk, osztunk, és minden segítségért hálásak vagyunk.

Néha sokkol bennünket a látvány, néha örömök is érnek bennünket.

Sokat gyötrődünk, hogy kinek jut, vagy ki marad ki a sorból? Lehetetlen igazságosnak lenni, sokféle szempontból lehet nézni minden egyes esetet.

De amikor sokan összefogunk, csodák történnek!

És ha majd elmúlik ez a mizéria, megelégedettséggel mondhatjuk: mi megtettük, amit lehetett, nyugodt lelkiismerettel megyünk tovább!