IDENTITÁSPOLITIKA: Törökország baráti ölelése lehet-e az Európai Unió alternatívája Koszovó számára?

 
„Koszovó Törökország, Törökország Koszovó,” – jelentette ki akkor még miniszterelnökként Recep Tayyip Erdoğan 2013-as koszovói látogatása során Prizren városában. Sok más beszédéhez hasonlóan ez is diplomáciai botrányt okozott, az akkor hivatalban lévő szerb államfő, Tomislav Nikolić elítélte a kijelentést, s lemondta a következő szerb-török-bosnyák államfői találkozót. A török külügy minden igyekezete ellenére pár évre fagyossá váltak a szerb-török kapcsolatok.

Ami már történelem

Ellentétben a koszovóival, amire a török vezető is utalt félremagyarázott beszédében: az ország számíthat Törökországra, amely érzelmi közösséget vállal vele.

Ankara viszonya a balkáni országhoz identitáspolitikailag fontos: Koszovó az oszmán birodalmi terjeszkedés egyik mérföldköve (emlékezzünk az 1389-es koszovói ütközetre vagy a magyar történelemben is fontos 2. rigómezei csatára, ahol Hunyadi csapatai szenvedtek vereséget), másrészt lakói döntő többsége muszlim. Akiknek egy része a török birodalom kiszorulása után – ami meglehetősen későn történt a Balkán többi részéhez képest, csak 1912-13-as I. balkáni háború végével – sokan költöztek Anatóliába.

Ez a folyamat azonban nem ért véget, a délszláv államba tagozódó tartományból az 1950-es évek folyamán is sok tízezren emigráltak Törökországba. Az országot elhagyók egy része megszervezte magát, egyesületeket hozott létre, amelyek az 1990-es években számos alkalommal demonstráltak felkeltendő a török kormány figyelmét a koszovói válságot illetően.

A Jugoszlávia széthullását közelről követő török vezetés már csak biztonságpolitikailag sem hagyhatta figyelmen kívül az eseményeket, s 1999-es NATO-beavatkozás előtt megpróbálta deeszkalálni a konfliktust, sikertelenül.

Török kisebbség

Az ország azonban nemcsak a muszlim albán többség, hanem a török kisebbség miatt is fontos. Az Ankarának szintén kedves Boszniával és Novi Pazarral ellentétben egy kis létszámú török közösség túlélte a történelem viharait.

A Koszovó délkeleti szegletében lévő körülbelül ötezres Mamuşa ma is török falunak számít. Az oda tévedő egyértelműen találkozhat a török zászlók és a fontosabb középületek – polgármesteri hivatal, iskola stb. – felújítását jelző török fejlesztési segélyező szervezet, a TİKA logóival.

További, közel tízezres törökség él a 85 ezres Prizren városában, amelynek kultúrájában a helyiek elmondása szerint szívósan él az oszmán örökség, s belvárosában ma sem ritka a török szó.

Nem véletlen, hogy a KFOR kötelékében a Koszovóba érkező török csapatokat ebbe a körzetbe vezényelték: ők viszonylag könnyen megtalálták a közös nyelvet a helyi albán, török és bosnyák lakossággal.

Ráadásul a török kisebbség parlamenti jelenléttel is rendelkezik, s jellemzően ők szokták adni az egyik minisztert is, így kis létszámuk ellenére meglehetősen privilegizált helyzetben vannak.

A török segítség

Ilyen háttérrel nem meglepő, hogy Ankara igyekezett nemzetközi szinten is segíteni Koszovót. Az elsők között ismerte el Koszovó függetlenségét 2008-ban, majd számos gazdasági együttműködést is aláírt az új állammal.

Ennek köszönhetően a koszovói kereskedelem több mint tíz százaléka Törökországgal bonyolódik, s számos török nagyvállalat megjelent az országban. Így az autópályát építő Enka (konzorciumban az amerikai Bechtellel), a pristinai nemzetközi repteret működtető Limak Holding, a bankszektorban pedig a Ziraat bankasi és a Türk Ekonomi Bankasi.

Kulturálisan is fontos szerepet játszik Törökország, amely elsősorban a TİKA-n keresztül számos oszmán kori műemléket, mecsetet újított fel.

Az 1389-es koszovói csata során meghalt I. Murád türbéje és múzeuma környékén mindig lehet törökországi diákcsoportokkal találkozni – a török nemzetépítés Törökország határain túl is folytatódik.

A Balkán számos más országához hasonlóan a vallási ügyekért felelős szervezet, a Diyanet is aktív az országban. A török államhoz kötődő külhoni iskolákat működtető Maarif Alapítvány is megjelent Koszovóban.

Gülenisták nyomában

A jó kapcsolatok mellett a török belpolitika is begyűrűzött Koszovóba, ahogy a Balkán többi államába is. A 2016. júliusi puccskísérlet után az Erdoğan-vezetés nagy erőket mozgósított a külföldön élő gülenista diaszpóra és intézményhálózatuk ellen.

Különösen igaz ez a régióra, ahol az 1990-es évek elejétől minden országban létrehoztak különböző alapítványokat, majd iskolákat. Koszovóban Pristinában, Prizrenben és Gjakovëben működik iskolájuk.

Ezeket ugyan nem sikerült bezáratni, 2018 márciusában azonban sikerült elérni, hogy öt, más források szerint hat gülenista tanárt kiadjanak.

Ez kisebb belpolitikai válsághoz, s végül a belügyminiszter és nemzetbiztonsági főnök lemondatásához vezetett, mivel a miniszterelnök, Ramush Haradinaj tudta nélkül zajlott a tartózkodási engedélyük visszavonása, őrizetbe vételük majd a török nemzetbiztonsági erőknek történő kiszolgáltatásuk.

Haradinaj szerint az ügy mögött Hashim Thaçi, volt államfő állt, aki azonban tagadott bármilyen kapcsolatot.

Törökország, mint alternatíva

Az alapvetően jónak mondható, folyamatosan bővülő török-koszovói kapcsolatok miatt rendszeresen felvetődik a kérdés, hogy Törökország baráti ölelése vajon nem jelent-e alternatívát az egyre rögösebbé váló uniós integráció helyett a kis balkáni ország számára?

A válasz az, hogy nem: Ankara minden igyekezete ellenére a többi nemzetközi szereplő mellett nem képes domináns pozícióba kerülni az országban.

A koszovóiak Amerika-barátsága közismert (miközben az albán nemzetépítésben a törökök már korántsem játszanak ennyire egyértelműen pozitív szerepet), a lakosság nagyjából egyharmada pedig már lábbal szavazott.

Az országból kivándorlók döntő többsége viszont nem Anatólia, hanem elsősorban a német nyelvterület felé vette az irányt, ami egyértelmű jelzés és politikai realitás a vezetés számára.