JÉZUS AZ OLAJFÁK HEGYÉN (Kiskarácsony, nagykarácsony)

Az Olajfák hegye, ahogy bennünk megmaradt

Hol volt, hol nem volt, amikor még gyermek volt e sorok írója, vallásos nagyanyja sokat mesélt neki mindenféle bibliai történetet. Volt abban minden a betlehemi jászoltól a Gecsemáné-kertig, meg azon is túl. Egészen a keresztre feszítésig meg a feltámadásig.

Csapongó nagyinak köszönhetően az egész úgy állt össze, mint egyetlen, az idő logikáját szenvedélyesen tagadó modern regény, a születés és a halál összekeveredő motívumaival, amely kavargó konglomerátumban csak egy valaminek, illetve valakinek volt igazából megbízhatóan örök helye: mégpedig Júdásnak a Pokol mélyén.

Jézus az Olajfák hegyén (Benes László műve)

Az El Greco-i változat

Egyébként nagyi kedvenc felidézményei közé tartozott valamiért Jézus gyötrődése az „Olajfák hegyén”. Az, amikor Krisztus kissé arrébb ment az Atyjához imát intézni, az elfáradt tanítványok pedig ott hátrébb lármás horkolásba kezdtek.

A nagyanyját hallgató fiúcskának tetszett ez az ugyancsak pokoli horkolás, közben elképzelte az Úr egy szál fiát, amint ott áll a Gecsemáné (másképp: Getszemáni-kert) olajfáinak a hegyén. Fent, hogy minél közelebb legyen az apjához, akihez könyörgő szavait intézi. – Nála így rögzült ez a JÉZUS/KRISZTUS AZ OLAJFÁK HEGYÉN.

Aztán már csak a suliban esett le a tantusz – jóval később, amikor rajzórán a tanárnő a híres régi festőzsenik közül El Grecót emlegette, fel is írván a táblára nagy kezdőbetűvel az Olajfák hegyét –, hogy az ténylegesen egy létező hegy, amelyen pusztán olajfák nőnek – így ez a név. Mindenesetre a szürrealisztikus változat sosem törlődött ki az agyából. Mindig szerette volna, ha lenne egy ilyen rajza/festménye, de ne ő készítse el…

Aztán egyszer csak tud lenni olyan is – ritkábban persze –, hogy némely szép álom valóra válik.

Érdekes amúgy, hogy milyen az, amikor a karácsonyfa nem fenyő, hanem éppenséggel OLAJFA. (Pintyek és fehér galambok nélkül.) E sorok írójának egyik bajtársa a Jugoszláv Néphadseregben, egy horvát katonatárs, bizonyos Miro Bašić Jr. közlegény – amúgy a kereskedelmi hajózás kapitánya – mesélte valahol a szlovén Alpok fenyőfás lankáin-meredélyein, hogy ő már nagyobbacska srác volt, amikor életében először látott havat.

Kapcsolódó cikk

Szamaras Simeontól a Cápás Mikulásig és azon is túl (szentek bizonyságául?)

Ott nem igazából volt olyasmi, azon a szigeten, mélyen benn az Adriai-tengerben, ahol cseperedett. De képzeljem csak el, neki is volt egy nagyon vallásos nagymamája, aki haláláig minden áldott évben fát állított karácsonyra. Fenyőről álmodni sem lehetett arrafelé – vagy csupán álmodni, persze –, viszont olajfából volt dögivel.

– Hát akkor, ugye, el tudod képzelni. Ripsz-ropsz olyan lett, ha díszítetted, mint az igazi. Aztán ki is mondaná meg, ugye? Melyik valójában az igazi…

Különben több helyütt is olvasható ezzel összefüggésben, például egy minapi érdekes bejegyzésben a Facebookon, hogy az első világháborúban Irakig eljutó magyar katonák karácsonyfát állítottak Moszulnál, az egykori bibliai Ninivénél. Közöttük egy magyar feltaláló, a fogaskerék tökéletesítője, a fogkapcsolódás híres kinematológusa, a fogaskerék-literatúra egyik legserényebb gyarapítója, Vidéky Emil gépészmérnök: az iraki magyar haderő gépezetének egyik legfontosabb csavarja (Hogy ne mondjunk még 1 fogaskereket…)

Az első világháborúban Irakig eljutó magyar katonák karácsonyfát állítottak Moszulnál

Emilék irigykedve figyelték német bajtársaikat, akik valamilyen módon szert tettek valódi fenyőfára. Nekik ugyanez nem sikerült, hát kerítettek egy formás olajfát, azt díszítették fel. Aztán úgy maradt meg, hogy főképp valami olyasmivel ezüstre festett kis fogaskerekekkel aggatták tele, amilyen a mai kályhafesték. (Utóbbi ott a katonai járművek tartályának a korróziómentességéhez kellet.)

– Pöpec – mondta Vidéky, amikor elkészültek vele, miközben valamelyest eltávolodott, hogy jobban szemügyre vehesse a művet.

Pöpec, mondta, egy bakaszappanból faragott angyalkával a kezében.

Mi pedig furfangban-összhangban mindezzel és önmagunkkal, úgy döntöttünk itt a végén, hogy ha már messze keveredtünk, virtuális fánkhoz ide – lett légyen az olajfa, fenyő, vagy valami harmadik – ugyancsak távolról szerzünk díszeket. Nevezetesen Ausztráliából. Eléggé messze van?

Kegyes adományozónk az egykori Jugóból elszármazott, melbourne-i képzőművész, nagysikerű galerista, Horváth Éva, akinek a munkásságával, ha Isten is úgy akarja, foglalkozunk majd még bővebben. Most azokat a – nekünk legalábbis úgy tűnik –, azokat az Aboriginal Art absztraktjával rokonságot mutató, díszítő jellegű munkáit mutatjuk be, illetve munkái közül nyújtunk egy kis vizuális ízelítőt, amelyeket ő tkp. a fa alá szokott helyezni.

KÉK TELIHOLD (Horváth Éva műve)

Hold-változat (Horváth Éva műve)

Hold-változat (Horváth Éva műve)

Kedvencünk közülük az az alkotás, amely bennünket – így, naggyal! – KÉK TELIHOLD-ra emlékeztet. Arra a létező jelenségre, amikor a Hold akkora dagályt idéz elő, hogy őt is elönti a tenger, amitől bánatára valósággal bekékül. (Beblúzol.)

Ehhez meghallgatásra a You Tube-on is fellelhető Chet Baker énekes-trombitás BLUE MOON c. számát ajánljuk, míg egész írásunkhoz a Kodály Zoltán gyűjtésében és feldolgozásában jegyzett, közismert Kiskarácsony, nagykarácsony-t, amelyben az előző ugyebár nem más, mint immár az: ÚJÉV.

BOLDOG MINDKETTŐT!