A valóság rémségén túl, vagy annak előtte (Becker Irén Afrika-fotóiról)

„A fényképezés számomra a látható és a láthatatlan közötti híd.” (B. I.)

Aligha nevezhető szerencsés megoldásnak egy nagy alkotói tehetséggel megáldott/megvert hölgyről szóló írást a férfipárjával kezdeni, azonban ez itt – a helyzet folytán – igazából elengedhetetlennek tűnik.

Ugyanis ha a vizsgált művek zömének létrejöttére, a keletkezés körülményeire próbálnánk használhatóan rávilágítani – márpedig igen –, elengedhetetlen dolog a megértéshez, hogy BECKER BÉLA vélhetően az abszolút első, továbbá – bármely józanész megítélése szerint – valószínűleg utolsó magyar várkapitány Nigériában.

Legalábbis erről az egy kapitányról tudunk biztosan és relatíve biztosat. Róla, Béláról. Nagy eséllyel többről nem is fogunk hallani, bár sose zárjunk ki végleg semmit. „Stipi-stopi, not foreverre kihajítani…”

És még sokan mások: Bábilóniában, vagy éppen Nigériában (Forrás: Válasz online)

Persze, amúgy meg mindegy, mert itt IRÉN fotóművésznőről beszélnénk, bár sajnos viszonylag röviden. Beszélnénk róla azért is, mert Béláról már szóltunk. Szóltunk arról az afrikai várukról, olvashattunk (ahogy tudhattunk is már régebbről) Becker bajtárs kalandos karrierjéről az újvidéki Mósó gimitől – a legendás helybeli Domino/Dominó vendéglőn át – Budapestig.

A CNN-nek való tudósításoktól a Pestre látogató nigériai méltóságok gardírozásáig. Onnantól aztán az afrikai útig, megtelepedésig a nigériai Kadunában. Ott egy, az afrikai táj szokásos képét meghökkentően megbontó kővárba való beköltözésig künn a járásban – az idő múlásáig abban a várban.

Nem utolsósorban, hogy a súlyos belső konfliktusokkal párosuló zűrös politikai alakulások az erődítményben meghúzódók közül két életet is elvittek, azonban a vár fokán még mindig ott áll és büszkén lobog: a magyar zászló.

Magyar zászló a vár fokán (Forrás: Válasz Online)

Nem mellékesen létezik legalább egy ezzel a témával hosszabban, plusz messze expresszívebben foglalkozó cikk. Szerzője Jászberényi Sándor író-utazó, maga az írás pedig – szíves kalauzolásunkkal – ezen a szóban forgó útvonalon fedezhető fel játszi könnyedséggel. A mi bizonyos Fehér Margóról & Fekete Jovanról szóló írásunk segedelmével:

Úton arrafelé, ahol, uram bocsá’, esetleg némi távolról összecsendülő hasonlóság fedezhető fel két írásokon átívelő tündéri szőkeség: Irén és Margot közt. – Ez azonban most sajnos nem játszik fontosabb szerepet, mindjárt elsőre felejthető. Viszont TÜNDÉRI?

Hát igen. Becker Béla remekül gitározik, ugyanakkor egyelőre még adósunk a Van egy váram Afrikában c. könyv megírásával. Míg Irén hirtelen fogta magát, aztán – valóságos tündéri szárnyakat tárva lendületes alkotói munkája közben – huss, elrepült.

Vegyük úgy, a szerbiai Taráról, ahol ugyancsak emlékezetes fotókat készített, átrepült messze Túlabarára. Azaz a Nagy Barán túlra. Párja után ő is arra a végtelen fekete kontinensre, miközben hangszerét teljes egészében fényképezőgépre váltotta volna? (Tehát valami mégiscsak végleges lenne?).

A gép márkáját mindenesetre nem ismerjük, ám mindenképp olyan, amilyennel fantasztikus fotókat lehet készíteni: fekete-fehéreket meg színeseket egyaránt. Csakis kitűnő minőségben, természetesen Nigériával és lakóival a fókuszban.

Kíváncsi kérdés ezzel kapcsolatban:
– És mi még itt a tündéri?

Meggyőző válasz:
– Természetesen a művésznő sajátos realizmusa.

Irén

A homokvihar lovasai

Lány, fehérben

Valaki jön a dűnéken át - Maimalari, 2009

Argungu - a tapogatós halfogó verseny

Alig bírtuk hazavinni

Ha hívnak, én rögtön megyek

Egy sokat látott arc

Mert munkáit nézegetve az az érzésünk támad (vigyázzunk a „támadni” kifejezéssel!), mintha a dél-amerikai, egyébként eredetileg irodalmi MÁGIKUS REALIZMUS – kosztolányis magyar nevén: TÜNDÉRI REALIZMUS –fényképészetileg Afrikába áttelepített, ott meghonosított, transzportált és transzformált vizuális változatával lenne dolgunk.

Hitünkben rendesen megerősíthet bennünket a Művésznő által nekünk személyesen eljuttatott, s.k. dedikált tavalyi kiadású, angol nyelvű katalógusa (LIVING NIGERIA), amelynek legelején hasonló értelemben nyilatkozik.

Mondván, hogy az a valamiféle, akár romantikusnak nevezhető látásmód, amelyet legtöbb munkája első pillantásra nyugodt, kisimult felületével, stilizáltságával tükrözni látszik, nem a valóság meghamisítására irányul. Nem azt jelenti.

Nem a politikai realitásnak és a politikai realitás összes förmedvényének mézes-mázzal való bevonását. – Ugyanis nem a valóság talmi sminkeléséről, egyértelmű valóságszépítésről szól az ő igyekezete, hanem magáról a MÉLTÓSÁGRÓL. Az afrikai lét őt is elvarázsoló különlegességeinek, érdekességeinek a megragadásáról és méltó módon történő megmutatásáról.

Mindennek mögötte természetesen ott lapul, ott leselkedik minden egyes lépésben a szigorú, sok esetben torz realitás. Mondhatni, ott áll lesben – ha mélyebbre tekintünk, látunk mögéje is a képnek, képeknek –, sokhelyütt ott strázsál a kulisszák mögött, a mosolygó Tündér mellett az Ördög is, csakis a maga sátáni vigyorával. – S akkor máris megvan a „kívánt” egyensúly, ugyebár?

Hogy állításunkat alátámasszuk, itt van, ott van pl. – mindjárt a mi színes albumunk kezdetén! – a nemzetközileg is sokszor díjazott Becker Irén szerintünk egyik legjobb, legmegragadóbb munkája: A HOMOKVIHAR LOVASAI (Argungu Durbar, Kebbi, Nigéria 2009).

Akárha egy afrikai nagybetűs Apokalipszisé, amelyhez szimultán odahallhatjuk lelki füleinkkel a legendás The Doors együttes Riders on the Storm sikerszámát, ha eső-effektus nélkül is. Impresszió és expresszió egyben van abban a kellő mennyiségű homok-füstfelhőben. Sivatagi maelströmben. Igen: az afrikai apokalipszis fedett arcú e-földi lovasai azok a figurák, a sivatag „lőporfüstjében”, erősen tompított fényben. Ahogy éppen iparkodnának valahová abban az ijesztő kavargásban… Rendületlen. (Ha egy pillanatra akár megtorpanva is, amely pillanatban lencsevégre kapva: is. KATT!)