Rettenetes gyerekek (KIX)

Mottó: A játszótér nagyon idegtépő, mert sok ott a köcsög… (Sanyika)

A francia Jean Cocteau a múlt század egyik legháborgóbb szelleme volt. Huligán és akadémikus. Nyughatatlan lelkű író, alkotó, aki többféle műfajban kipróbálta magát. Festett sokfélét – freskótól a kerékpárig, zsebkendőtől a nyakkendőig –, de elsősorban az irodalomban alkotott maradandót. Írt mindenféle verset, drámát, elbeszélést. Valahol a húszas években jelent meg a RETTENETES GYEREKEK című regénye, amely nekünk itt tüstént beugrott, hogy további löketet adjon a képzettársítások mezején.

Magyarították ezt a nagyszerű, alaposabb beleélés esetén súlyosan kedélyromboló művet Vásott kölyköknek is, azonban maradjunk inkább a „rettenetes” kifejezésnél. Bár igazság szerint a KIX c. film szereplői valahol a vásott és a rettenetes között helyezkednek el. Egyszerre dühítők és szeretetre méltók. Jórészt azért is, mert nyomorukról igazából nem ők tehetnek. Inkább a szüleik, illetve leginkább a társadalom.

– Azon embertársak összessége, akiktől mindössze karnyújtásnyira „virágzik” a mélynyomor, ám ők nem vesznek róla tudomást. Tekintetüket igyekeznek másfelé fordítani, gondolataikat másra terelni, megnyújtván lépteiket, amikor elhaladnak mellette. („Akárha sz*rt pillantottak volna meg…”)

Közbevetett megjegyzésként csupán annyit, hogy Cocteau megírta a Rettenetes szülőket úgyszintén, ahogy még sok más idevágó dolgot is, de hagyjuk ezek után drága Jeant összes művével-dicsőségével, rettenetes szüleinek rettenetes emlékével együtt nyugodni békében. Az ő mozgalmas élete után, amelyre most nem célozgatnánk tovább. – Oui? Majd máskor, mert most inkább befordulnánk a moziba. Ugyanis eleve az volt a szándékunk, amit meg is teszünk eme hosszúra nyúlt kezdőrúgás (kezdő „kick”) után. Képzeletben előrántva a toprongy farmer zsebéből az összegyűrt jegyet.

A KIX Mikulán Dávid és Révész Bálint alkotása

Nota bene! Arról a KIX c., egész estét betöltő – meg agyunkat-szívünket később is bőven kitöltő – dokumentumfilmről szólnánk elsősorban, amely legutóbb kategóriájában első díjat nyert a Magyar Mozgókép Fesztiválon. (MOZ.GO) Mikulán Dávid és Révész Bálint alkotása tizenkét évvel ezelőtt kezdődik, azaz kezdődött. Igazából akkor, amikor Dávid gördeszkára pattant, hogy kamerával a kezében járja Budapestet.

Történt vele akkoriban, hogy valahol a Boráros térnél összebarátkozott két kis csintalan, a francia író hőseitől eltérő módon, de mégiscsak vásott kölyökkel: Sanyival és Viktorral. – Ebből aztán az lett, hogy egy álló évtizednél is hosszabb ideig nem tudott megválni tőlük.

Illetve hát nem tudtak megválni, mert időközben csatlakozott hozzája a haverja, Bálint, hogy onnantól kezdve kettesben örökítsenek meg mindent a srácokkal kapcsolatban, amit csak lehet. Csatangolásaikat utcák-terek-parkok útvesztőjében, parttól a vízig, meg a folyón is túl. Felvették csínytevéseiket, amelyeknek egy része aktív iskolakerülés alatt történt. Például megörökítették a mások bosszantására bádogajtón dörömbölő labdát.

Felvették a szegényes családot a többnyire gürcölő anyukával meg a csupán hébe-hóba dolgozó, lapátkerülő alkoholista apukával, a szikkadt nagyival meg az utolsóként érkező kis duci, cumis hugival. – Az egész lepukkant környezettel, központjában a szegényes lakással, ahol hatan is tudtak aludni egyetlen ágyon. A hulló vakolatnak ama lélegzetelállító, mesebeli törmelékében. – Vegytiszta egzisztencializmus. (Sartre sikongna örömében!)

Így láthatjuk aztán a már nagyobbra nőtt Sanyi szerelmét úgyszintén, aki megfogadja, hogy bármi lesz is, megvárja Sándort. Mert mondani se kell, tragédiába torkollott az utolsó csínytevés. Azonban: NO SPOILER, PLEASE! – Dávidék azt a bizonyos utolsó, rosszul elsült „nagy haditettet” közvetlenül nem rögzítették, viszont a következményeket igen. Így pl. a hosszú bírósági tárgyalásnak is egy részét, amely a film befejezésekor még nem ért véget. Hogy most ne is tudjuk, hol tart az egész…? (Non finito?)

De igazából nem is az a történet lényege emitt, hogy miként zárulhatott az ügy, ha egyáltalán lezárult. Hanem az – említett „rettenetes” Cocteau után szabadon –, hogy TUDJUK-E SZERETNI SANYIT?
– Igen, ez a fő kérdés. Itt is. Vajon tudjuk-e?

Sanyika a tesójával

Szeretni cingár Sanyikát, aki így vall valahol a film elejetáján:

– Igazából semmirevaló utcagyerekek vagyunk. De én majd jól kigyúrom magam, aztán egy szép napon én leszek a legkeményebb csávó a városban. És lesz sok pénzem. Hát nem?

A díj átvételekor elhangzott (rettenetes) beszédében RÉVÉSZ BÁLINT kíméletlenül fogalmazott, mondván, hogy tapasztalata szerint a jóléti társadalom nagy része nem látja, milyen sokan élnek kilátástalan körülmények között ma Magyarországon. A kultúra hivatalos képviselői pedig ahelyett, hogy párbeszédet folytatnának, szolidaritást gyakorolnának, „szisztematikusan lerohasztják” a gondolkodás közös tereit. Így az iskolákat, színházakat, múzeumokat, művelődési házakat, könyvtárakat és a szívéhez legközelebb álló filmgyártást, meg a filmforgalmazást, valamint a televíziót és a mozikat is.

Révész Bálint beolvas

– Honatyáinknak nem csak feladata, hanem felelőssége is, hogy segítsék a minél szélesebb világlátást és gazdagabb ismeretanyagokat bemutató alkotásokat – mondja Révész.

Kapcsolódó cikk

Hosszú, széles hasadás (Alkalmilag összeforrt. Filmszemle megint)

– Ennek a fesztiválnak a rendezésében érzek egy kezdeményezést ez ügyben, hogy olyan alkotókat is meginvitál, akiket nyíltan elutasít a rendszer. Azonban az, hogy ingyenmunkából és szeretetből létrejövő alkotások együtt versenyeznek sok százmilliós állami költségvetésű filmekkel, inkább arról szól szerintem, hogy cinikusan legitimizálja magát a döntéshozó elit. Azt szeretném, ha a magyar filmművészet és annak állami finanszírozása nem lojalitáson és a kritikai gondolkodás teljes elutasításán alapulna, hanem teljesítményalapú rendszeren, amit nézőszámokban, nemzetközi elismerésekben és edukatív sikerekben mérnek – hangsúlyozta (itt) végezetül a KIX rendezője: R. B.

P.S. Itt erősen megtapsolt dokumentumfilm magyar–francia–horvát koprodukcióban készült, eddig összesen kilenc díjat nyert. Többek között a ZagrebDox-on, a kolozsvári TIFF-en, nem utolsósorban FIPRESCI-díjat kapott a wiesbadeni GoEastFest-en.