Egy szerb miniszter etnikailag megtisztította volna Koszovót

A szerbek nem azt mondják, hogy mi tudjuk, milyen a kitelepítés, ezért senkivel sem szabad ilyet tenni

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Snežana Paunović szerb közigazgatási és önkormányzati miniszter előbb kijelentette, hogy Slobodan Milošević helyében 1998-ban „etnikailag megtisztította volna Koszovót”, majd megmagyarázta, hogy természetesen nem megölni akarta volna az albánokat, csupán elküldeni őket Albániába. Amikor pedig ebből botrány lett, nem visszavonta a mondatot, hanem közölte: pontosan azt gondolja, amit mondott, büszke a kilencvenes évek szocialista politikájára, és nem érdekli kritikusainak véleménye.

Van a politikai beszédnek az a pontja, ahol a magyarázat már nem enyhíti, hanem tovább súlyosbítja az eredeti mondatot. Snežana Paunovićnak ezt sikerült különösebb kerülő nélkül elérnie.

Ivica Dačić pártelnök és belügyminiszter – a kilencvenes évek egyik mellék-, de nem mellékes szereplője – erre nem fékezte meg párttársát és helyettesét, hanem teljes politikai súlyával mögé állt.

Emlékek és következtetések

Snežana Paunović, a Szerbiai Szocialista Párt, az SPS alelnöke a Kurir televízió műsorában a koszovói háborúról és saját, peći származású családjának meneküléséről beszélt, amikor kijelentette: ha Slobodan Milošević helyében lett volna, 1998-ban „etnikailag megtisztította volna Koszovót”.

Rögtön hozzáfűzte, hogy nem fizikai likvidálásra gondolt. Mindössze arra, hogy mindazok, akik nem érzik magukat eléggé a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság polgárának, hagyják el az országot, és költözzenek az „anyaországukba”.

Egy mondatot kiragadtak a kontextusból, és politikai szenzációvá fújták fel – állítja a szerb közigazgatási és önkormányzati miniszter (Forrás: Kurir)

Vagyis a miniszter asszony cáfolni próbálta az etnikai tisztogatás szándékát azzal, hogy pontosan leírta az etnikai tisztogatás egyik alapvető formáját: egy népcsoport állami kényszerrel történő eltávolítását arról a területről, ahol él.

A nemzetközi büntetőjog az emberek jogellenes, kényszerített elmozdítását deportálásként vagy erőszakos áttelepítésként kezeli; ehhez nem szükséges minden érintettet megölni.

Az „etnikai tisztogatás” nem önálló bűncselekményi kategória, hanem olyan gyakorlatok gyűjtőfogalma, amelyek között a kitelepítés, az üldözés, az erőszak és a tulajdon megsemmisítése egyaránt szerepelhet.

Az anyaország, mint „kényelmes” találmány

Paunović érvelésének központi eleme az volt, hogy aki nem fogadja el az adott ország (Kis-Jugoszlávia) alkotmányát és törvényeit, annak vissza kell térnie „saját anyaországába”.

Ezzel csak az az apró probléma akad, hogy a koszovói albánok jelentős része nem Albániából érkezett koszovói vendégségbe, hanem azon a területen született és élt, ahonnan a miniszter asszony elűzte volna őket.

Az etnikai hovatartozás nem teszi automatikusan Albániát minden albán „valódi” hazájává, ahogy a vajdasági magyarok anyaországi kapcsolata sem jelenti azt, hogy Magyarországra kellene távozniuk, ha vitájuk támad a szerb állammal.

Paunović azonban ezt nem kisebbségjogi vagy állampolgári kérdésként fogta fel. Az ő logikája szerint a politikai hűség és az etnikai eredet egyetlen csomaggá köthető: aki albán, és nem ért egyet Belgráddal, annak van egy másik országa, ahová el lehet küldeni.

Egy ilyen elv alkalmazásakor már csak azt kell eldönteni, ki méri meg, hogy valaki mennyire érzi magát egy ország polgárának. Talán az önkormányzati minisztérium állít fel érzelmi hitelesítő bizottságokat, és pecséttel igazolja a megfelelő mennyiségű hazafiságot? A közigazgatás bizonyára mindent elbír.

A személyes tragédia nem általános felhatalmazás

Paunović a nyilatkozatban saját tapasztalatairól is beszélt.

Elmondta, hogy családja elhagyta peći otthonát, lakásukat később kifosztották, gyerekkori emlékeinek és tárgyainak jelentős része elveszett. Az ilyen történetek valóságosak, súlyosak, és nem intézhetők el politikai lábjegyzetként.

Kapcsolódó cikk

Elhunyt a háborús bűnös Nebojša Pavković tábornok

A koszovói szerbek menekülése, ingatlanaik elfoglalása, a visszatérés nehézségei és a szerb kulturális örökség elleni támadások a konfliktus megkerülhetetlen részei. Ezekről beszélni nem nacionalizmus, hanem kötelesség.

Ám a személyes veszteség nem ad felhatalmazást egy másik etnikai közösség kollektív kitelepítésének helyeslésére.

A miniszter asszony élettörténete megmagyarázhatja indulatait, de nem teszi elfogadhatóvá politikai következtetéseit.

Nem visszavonta, hanem megszilárdította

A botrány kirobbanása után egyesek talán arra számítottak, hogy Paunović pontosít, elnézést kér, vagy legalább elismeri: az „etnikai tisztogatás” kifejezés használata elfogadhatatlan volt.

Ehelyett közölte, hogy nem akar magyarázkodni.

Azt mondta, harmincnégy éve ugyanahhoz a politikai irányzathoz tartozik, álláspontjaiban következetes, és „azt mondta, amit mondott”. Közleményében úgy fogalmazott, hogy Szerbia az ő háza, az SPS pedig a szobája ebben a házban. Nem tagadta meg sem a pártot, sem annak kilencvenes évekbeli politikáját és stratégiáit.

Ez legalább világos beszéd.

A miniszter nem botlott bele véletlenül egy rossz kifejezésbe. Nem arról van szó, hogy a mondat elejét levágták, a végét pedig rossz sorrendben játszották le.

Kifejezetten azt állítja, hogy a kilencvenes évek SPS-politikájának pozitív megítéléséhez joga van, és véleményét nem kívánja hozzáigazítani sem a kritikákhoz, sem az azóta eltelt időhöz.

A mondat ugyan kiemelhető a kontextusból, csak éppen a teljes kontextus még rosszabb.

Etnikai tisztogatás, de „békésen”

Paunović utólag úgy próbálta szalonképesebbé tenni álláspontját, hogy kijelentette: ő a párbeszéd híve, és nem buzdított agresszióra.

Ez a magyarázat azt feltételezi, hogy egész közösségeket erőszak nélkül is ki lehet küldeni szülőföldjükről, mintha csak egy udvarias lakásfelmondást kézbesítenének nekik.

Az állami kényszer azonban akkor is kényszer, ha közben nem lövöldöznek.

Ha embereknek származásuk és feltételezett politikai lojalitásuk alapján azt mondják, hogy nincs helyük abban az országban, ahol élnek, akkor nem önkéntes turisztikai mozgásról beszélünk.

A „menjen oda, ahol jobban tetszik az alkotmány” fordulat különösen cinikusan hangzik egy olyan konfliktus kapcsán, amelyben az állam fegyveres erői, az UÇK, a NATO-beavatkozás és a civil lakosság ellen elkövetett súlyos jogsértések egyaránt szerepet játszottak.

A békés etnikai tisztogatás nagyjából olyan fogalom, mint az erőszakmentes kényszerdeportálás: nyelvileg összerakható, a valóságban kevésbé.

Dačić nem oltotta, hanem olajjal öntözte a tüzet

Ivica Dačić, az SPS elnöke, belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes nem határolódott el párttársától.

Ellenkezőleg: „szégyenteljesnek és képmutatónak” nevezte a Paunovićot érő támadásokat, majd a koszovói szerbek elűzéséről, Pristina és Prizren megváltozott etnikai összetételéről, a szerb kulturális örökségről és az albánok állítólagos háború utáni betelepítéséről beszélt.

Ivica Dačić miniszterelnök-helyettes ma szégyenletesnek és álszentnek minősítette a Snezhana Paunović közigazgatási és önkormányzati miniszter ellen irányuló támadásokat, és hangsúlyozta, hogy azok, akik azzal vádolják őt, hogy állítólag etnikai tisztogatásra szólított fel, évek óta hallgatnak a szerbek ellen Koszovóban elkövetett etnikai tisztogatásról. A szintén koszovói származású Ivica Dačić nyilatkozata során alig nézett a riporterre vagy a kamerába (Forrás: Screenshot: Politika/Tanjug)

Dačić érvelése szerint azért képmutató Paunović bírálata, mert a szerbek ellen elkövetett jogsértésekről a kritikusok nem beszélnek megfelelő súllyal.

Ebben lehet jogos sérelem. A szerb áldozatok elhallgatása, relativizálása vagy politikai szempontú válogatása éppolyan elfogadhatatlan, mint bármely más közösség szenvedésének tagadása.

Ám az egyik etnikai tisztogatás nem teszi elfogadhatóvá egy másik etnikai tisztogatás gondolatát: az áldozatok nem írják jóvá egymást a történelem könyvelésében.

Dačić védelme ráadásul különös logikai mutatványhoz vezetett: azt kérdezte, miféle etnikai tisztogatásról lehet beszélni, ha ma Koszovóban több albán él, mint szerb.

Ezzel azonban Paunović kijelentését nem cáfolta, hiszen a miniszter nem azt állította, hogy a kitelepítés megtörtént, hanem azt, hogy szerinte meg kellett volna történnie.

A terv erkölcsi tartalmát nem változtatja meg, hogy végül nem az általa elképzelt eredmény valósult meg.

Milošević öröksége ismét használatban

A botrány legfontosabb politikai eleme nem is maga a mondat, hanem az, hogy Paunović nyíltan vállalja a Milošević-korszak szocialista politikájának folytonosságát.

Az SPS az elmúlt másfél évtizedben igyekezett egyszerre kormányképes, európai, pragmatikus pártként megjelenni, miközben érzelmileg és személyi állományában sem szakadt el teljesen a kilencvenes évektől.

Paunović most eltávolította erről a kettősségről a vékony csomagolópapírt.

Azt mondta, hogy nem tagadja meg pártja akkori stratégiáit, mert azok fegyveres lázadás körülményei között születtek. Ezzel nem csak saját véleményét védte, hanem politikai identitást is kijelölt: az SPS számára a Milošević-korszak nem lezárt történelmi teher, hanem továbbra is vállalható örökség.

Dačić támogatásával pedig mindez már nem tekinthető magányos kisiklásnak.

Egy hivatalban lévő miniszter tett etnikai alapú kollektív kitelepítést helyeslő kijelentést, majd pártja vezetője politikailag megvédte. A szerb kormány hivatalos oldala szerint Paunović 2025 óta vezeti az államigazgatási és önkormányzati tárcát, vagyis azt a minisztériumot, amelynek elvben valamennyi polgár jogegyenlőségén és pártatlan közigazgatásán kellene őrködnie.

A helyzet finom iróniája tehát az, hogy az etnikai hovatartozás alapján elképzelt lakosságmozgatásról éppen a helyi önkormányzatokért és államigazgatásért felelős miniszter beszélt. Legalább a hatáskör közelében maradt.

Az igazi kérdés nem az, hogy félreértették-e

Az ellenzéki pártok és civil szervezetek Paunović menesztését követelték, egyesek gyűlöletbeszédnek és az etnikai tisztogatás igazolásának minősítették kijelentését. A Nemzeti Konvent az Európai Unióról szintén leváltását sürgette.

A miniszter válasza szerint a kritikusok kampányt folytatnak ellene, az albán média pedig „politikai bombát” készített egy kiragadott mondatból.

Csakhogy itt nem az a kérdés, hogy a mondat technikailag kiragadható-e.

Hanem az, hogy a teljes interjú, az utólagos magyarázat, a közlemény és Dačić védőbeszéde után maradt-e olyan kontextus, amelyben elfogadhatóvá válik.
Nem maradt.

Paunović nem félreérthetően beszélt. Éppen ellenkezőleg: több egymást követő megszólalásban, egyre pontosabban elmagyarázta, hogy egy etnikai közösség azon tagjait, akiknek politikai lojalitását elégtelennek ítéli, el kellett volna távolítani Koszovóból.

A nacionalizmus valóban az égig ér Szerbiában.

Csak közben minisztériumi rangot, pártelnöki támogatást és állami kommunikációs infrastruktúrát is kapott.