Fél-e Vučić attól, hogy Maduro sorsára jut?

Nem az a kérdés, hogy fél-e, hanem, hogy milyen eszközökkel próbálja meg elkerülni Maduro sorsát

Božo Prelević közismert szerbiai ügyvéd, korábbi belügyminiszter szerint Szerbia jelenlegi hatalmi struktúráját egyre inkább a venezuelai modell tükrében érdemes szemlélni – nem csupán a politikai elnyomás, hanem a hatalom megtartására leselkedő kockázatok szempontjából is.

„Vučić megrémült a Maduroval való ijesztő hasonlóság miatt” – fogalmazott Prelević, aki szerint mindkét országban autoriter hatalomgyakorlás zajlik: az ellenzék marginalizálása, a választások tisztaságának semmibevétele, félkatonai erők alkalmazása és mély összefonódás a szervezett bűnözéssel.

Az itteni elemzés alapját a szerb elnök trebinjei kijelentései adják, ahol Aleksandar Vučić a régi ismerősének számító Milorad Dodikkal közösen jelent meg, ezzel egyúttal azt is jelezve, hogy minden bírósági ítélet és kvázi elnökválasztás ellenére kit tekint partnerének a boszniai Szerb Köztársaságban.

Egy ostromlott erőd parancsnoka

Vučić legutóbbi nyilvános megszólalásaiban mintha Maduro bukásának szerbiai tükörképét rajzolná fel – és mintha tudatosan vizsgálná, hogy milyen hibák, árulások, technikai hiányosságok vezettek egy erősnek tűnő rendszer összeomlásához.

„Mi mindent figyeltünk. Nem vagyok elégedett azzal, amilyen figyelemmel, de elég jól csináltuk” – mondta a venezuelai katonai akció kapcsán. Részletesen ismertette a védelmi rendszer összeomlását: az előrejelző rendszerek megsemmisítését, a hadsereg passzivitását, és a „széles körű árulást”.

A szerb elnök beszédet mond a trebinjei kórház megnyitásakor a szakadó esőben (Forrás: szerb elnöki Instagram)

Ezzel egy időben Vučić saját országáról azt állította, hogy „a fegyelem náluk sokkal erősebb”, és Szerbia „minden lehetséges forgatókönyvre és támadóra felkészült”.

Hangsúlyozta, hogy a potenciális támadónak „olyan erőteljes választ adnak, hogy soha többé ne jusson senkinek eszébe bántani a szerb népet”, amellyel ezúttal is kiegyenlítette magát.

A nacionalista élű nyilatkozatok, az ellenségképek („ők próbáltak tavaly megbuktatni, de nem sikerült”) és a külső tényezőkre való mutogatás, mind arra utal, hogy Vučić egyre inkább egy ostromlott erőd parancsnokaként tekint magára.

Ugyanakkor megpróbál hasznot is húzni az amerikai külpolitikából, amely Grönlandot is magának követeli. „Mi nem fogunk beavatkozni, hagyjuk, hogy maguk döntsenek erről. Csak megkérdezzük tőlük, hogy mi volt akkor a baj Koszovóval és Metohijával? Beszéltek a területi integritásról és a szuverenitásról?” – mondta Trebinjében a szerb elnök, aki Grönland példájával szeretne igazolni egy esetleges koszovói szerb beavatkozást.

„Húzódjunk félre a nagyoktól, engedjük, hogy ők számoljanak el egymással, mi pedig viseljük a gondjukat azoknak, akik mindig hátba szúrtak minket. És ne rejtegessük ezt magunk elől, ne tegyünk úgy, mintha vakok vagy süketek lennénk, mintha ez nem is történne meg” – mondta Vučić, aki egyik pillanatban még üldözöttnek érezte magát, a másik pillanatban pedig már az üldöző szerepét öltötte magára, a paranoiájától haladva az agresszió felé.

Van-e félnivalója Vučićnak?

Prelević szerint a szerb elnök félelme abból ered, hogy a nemzetközi térben kialakult új amerikai stratégia, különösen a nyersanyagokban gazdag országokkal szemben, Szerbiára is veszélyt jelent. Szerbiában jelentős lítium- és bórkészletek találhatók – a világpiacon kulcsfontosságú erőforrások.

Vučić maga is elismerte: „tudjuk, mi a szabadság, és számunkra a szabadság a legdrágább.” A kijelentései mögött azonban nem őszinteség és hazafias pátosz rejlik, hanem az a szorongás, hogy külső beavatkozás fenyegetheti a hatalmát, mert hát akármennyire erősnek is érzi magát, nála vannak erősebb verőlegények is.

Kapcsolódó cikk

Vučić: a nemzetközi jog halott, a világot az erősebb verőlegény irányítja

A szerb elnök ennek vonatkozásában különösen keményen fogalmazott: „Nem vagyok Slobodan Milošević. Nem vagyok naiv, nem vagyok ostoba, hogy higgyek nektek.”

Ez a mondat, amellyel saját pozícióját a „Balkán mészárosának” sorsához viszonyította, önkéntelenül is elárulja, hogy a szerb elnök számít a bukás lehetőségére is, vagyis egyszerűbben fogalmazva fél a saját sorsát illetően, ezért igyekszik a veszélyt „kommunikációs és katonai eszközökkel” elhárítani.

Vučić szerint Szerbia mindent megtesz a régió békéjének megőrzéséért, miközben a „legmocskosabb hadjáratot és üldöztetést” folytatják ellene Pristinában és Zágrábban, de Szarajevóban és Podgoricában is.

„A legmocskosabb hadjáratot és üldöztetést folytatják Szerbia ellen a régióban. Tudjuk, hogyan őrizzük meg országunk szabadságát” – fogalmazott a szerb elnök, aki rámutatott arra is, hogy erre egy hősies nép történelme kötelezi, amely – mint mondta – az igazságáért szenvedett a balkáni háborúkban, az első és a második világháborúban, valamint az 1990-es évek háborúiban.

„Jobb egy napig sólyomként élni, mint 100 évig egérként bujkálni, ez az, amire Szerbia büszke, és ez a szerb nép sorsa” – mondta Vučić, aki ismét a szerb nép megtestesülésének tekintette magát.

A vučići paranoia ára

A Prelević által felvázolt képet – amely szerint Vučić egy, a hatalmát féltő vezető, akit inkább a személyes túlélés motivál, mint az ország jövője – csak megerősítik ezek a nyilatkozatok. A hangsúly a fenyegetettségen, a szabadság védelmén, az ellenségek sokaságán van – miközben az önhiba, valamint a belső demokratikus normák és fékek említése teljesen hiányzik.

Vučić legutóbbi megnyilvánulásai a Maduroval történtek kapcsán tehát nem csak biztonságpolitikai helyzetelemzések, hanem egy vezető pszichológiai állapotának lenyomatai is, aki maga is tisztában van azzal, hogy van mitől tartania – ha nem is a külső beavatkozás közelsége, hanem inkább egyre kevésbé rejtett gondolatai és tervei miatt.

Az ellenségkép, az árulás emlegetése, a katonai erő fitogtatása, a Maduro-bukás részletekbe menő tanulmányozása – mind arra utal, hogy a szerb elnök nemcsak elemzi a világot, hanem „keresi benne a saját jövőjét és sorsát is”.

És ha ez valóban így van, akkor a kérdés már nem az: fél-e Vučić attól, hogy Maduro sorsára jut, hanem inkább az, hogy milyen eszközökkel próbálja meg elkerülni a bukást – és hogy milyen árat fizet ezért az általa uralt ország, még akkor is, ha nem lesz semmi, mert az önvédelemre történő berendezkedés önmagában is sokba kerül, túl sokba. És ahogy növekszik a vučići paranoia, úgy növekszik a ceh is.