Alkalmazott emlékezetpolitika: lehet-e erőszakmentes az annexió?

Nemrégiben jelent meg egy cikk a BALK-on arról, hogy a régióban, ezen belül is Montenegróban mennyire másként lehet értelmezni bizonyos történelmi eseményeket. A cikk írásakor még nem tudhattuk, hogy pár nappal később már a gyakorlatban is szemléltethetjük, hogy miként képes a történelmi megosztottság teljesen szétszakítani egy ország lakóit. A fehér-csetnikektől az újabb szobor ügyig: alkalmazott emlékezetpolitika a napjainkban.

Az új casus belli

Társadalmi megbékélés címszó alatt az Európa Most Mozgalom (PES) képviselői, Miloš Pižurica és Gordan Stojović törvényjavaslatot nyújtottak be a Petrović-Njegoš-dinasztia leszármazottjainak jogállásáról szóló, 2011-ben elfogadott törvény módosítására.

Érdekes, hogy a Balkánon az, ami a „társadalmi megbékélést mozdítja elő” általában pillanatokon belül konfliktust okoz. Nem volt ez másképp most sem. Az egyik legfontosabb változásként a képviselők kezdeményezték az „erőszakos” kifejezés törlését, amely az 1918-as annexió megfogalmazására utal.

A javaslatot megfogalmazó képviselők szerint itt nem valamiféle revizionizmusról van szó, hanem a társadalom azon polarizációjának csökkentéséről, amelyet ez a jelző okozott. A PES képviselői szerint az „erőszakos annexió” kifejezés értelmetlen, mivel maga az „annexió” szó is kényszert vagy erőszakot feltételez, így a jelző használata fölösleges.

A vitatott tétel az annexió természetét illetően (X platform)

A pénteken Andrija Mandićnak, a parlament elnökének megküldött dokumentumban a PES képviselői hangsúlyozzák, hogy céljuk a társadalmi párbeszéd és a megbékélés előmozdítása, miközben tiszteletben kívánják tartani a közös történelmi örökséget.

Egy kis történelemóra

Ahogy az olvasóink megszokhatták, egy kis történelmi lábjegyzet következik, hogy a montenegrói belpolitika mindennapi vitáiban nehogy elvesszünk.

Az első világháborút követően Montenegróban is megjelentek a szeparatista és unionista törekvések: a „zöldek” az 1926-ig tartó fegyveres ellenállással próbálták megakadályozni az ország Szerbiával való egyesülését, szemben a „fehérekkel”, akik támogatták azt.

A szerb–montenegrói kapcsolatok egyik kulcspontja az 1918-as podgoricai nemzetgyűlés volt, ami máig is viták tárgya, mivel itt döntöttek a Petrović-Njegoš-dinasztia trónfosztásáról és Montenegró Szerbiával való egyesüléséről.

A Petrović-Njegoš-dinasztia 1697-től vezette az országot, és 1910-től királyként uralkodott I. Miklós. A berlini kongresszus ezt megelőzően 1878-ban ismerte el Montenegrót független államként.

A világháborúban azonban a montenegrói királyság vereséget szenvedett, a király Olaszországba menekült, és a korfui nyilatkozat távollétében született meg, amely előkészítette a délszláv állam létrejöttét.

1917-től egyes montenegrói emigránsok már az egyesülést szorgalmazták, és a világháború végére a Szerbiával való egyesülés iránti hangok erősödtek. 1918 októberében új választásokat írtak ki, amelyek előrevetítették az egyesülés többségét a novemberi nemzetgyűlésen, míg Olaszország ellenpróbálkozásai kudarcba fulladtak.

Miért nem szabad eltüntetni a „erőszakos” annexió fogalmát? Az eltüntetés annak a ténynek a tagadását jelentené, hogy Montenegró nemzetközileg elismert állam volt. Az említett szó törlése azt is elfedné, hogy az egyesülés szabad népi akarat nélkül, megszállás alatt és fegyveres fenyegetés mellett történt. Ez az egyik – montenegrói – álláspont (A kép illusztráció)

A november 24-i nemzetgyűlés döntött a trónfosztásról és az egyesülésről, amely december 1-jén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásához vezetett. A „zöldek” elégedetlenek voltak, és a karácsonyi felkelés során 1919 elején fegyveresen próbálták érvényesíteni akaratukat, ám a felkelés gyorsan elbukott, részben azért, mert a helyi törzsek a „fehérek” oldalán vettek részt benne.

Bizonyos „zöld” partizánok azonban 1926-ig aktívak maradtak, és a második világháború alatt, az olasz megszállás idején újra szerepet vállaltak a bábállamban. Az 1918-as eseményeket a kortárs montenegrói történelemírás egy része a „Szerbek Gyűlése Montenegró területén” néven is említi, jelezve a szuverenista álláspontot az egyesüléssel kapcsolatban.

Egy gyors lövésváltás

A törvénytervezet kapcsán gyorsan megszólalt Dragutin Papović történész, a Szocialisták Demokratikus Pártjának (DPS) a tagja is. A PES két képviselőjébe és a pártba páros lábbal beleszálló történész közölte, hogy a PES nem más, mint egy „fehér csetnik” párt, utalva ezzel a fentiekre.

Megszólalásával pedig egy gyors adok-kapok vette kezdetét. A történész írásában arra is utalt, hogy az 1918-as nemzetgyűlés semmiképpen sem volt szabadnak nevezhető, valamint arra is, hogy a „zöldek” kizárólag amiatt buktak el, hogy a fehéreket és kormányzatukat Szerbia és Franciaország is támogatta.

Kapcsolódó cikk

Semmiben sem egyezni, és választásokat nyerni a polarizáció által

Ezzel összhangban is született a fent említett 2011-es törvény, miszerint a Petrović-Njegoš dinasztiát a Montenegrói Fejedelemség alkotmányával ellentétesen, az állam 1918-as erőszakos annektálásával fosztották meg trónjától.

A történész számos példát igyekezett hozni arra, hogy a PES képviselőinek az indítványa miért hamis és miért szolgálja az össz-szerb narratíva átvételét az országban. Ahogy azt ugyanakkor várni lehetett, nem sokkal később meg is érkezett a válasz, a javaslatot benyújtó egyik képviselőtől.

Gordan Stojović, az Európa Most Mozgalom képviselője válaszában azt állította, hogy a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) a „politikai és erkölcsi összeomlás” szakaszában van. A politikus ezen túl megerősítette azt az érvét, hogy erőszakmentes annexió nem létezik, ezért is lehet kihúzni a jelzőt a tervezetből.

Papović viszontválaszában azzal vádolta a PES-es politikust, hogy összekeverte az annexiót az agresszióval. Valamint azt is kifejtette, hogy a tudása Montenegró 1918-as erőszakos annektálásának kérdéséről meglehetősen csekély. Igaz ami igaz, a PES politikusa nem igyekezett cáfolni Papović állításait, helyette a DPS-t és annak támogatottságát támadta.

Biztos ami biztos, Papović még odaszúrt egyet, miszerint az egész PES átállt Adrija Mandić ideológiai táborába, és csatlakozott azokhoz, akik az úgynevezett podgoricai gyűlést ünneplik. Apropó Andirja Mandić. Mi is történt a montenegrói szerb politika vezetőjével?

A szokásos

Krnovóban megemlékezést tartottak a csetnikek emlékére, amelyen Mandić is részt vett és a helyszínen többen emlékmű felállítását követelték. Talán ennyiben ki is merülhet a hír, amelyet lényegében elnyomott a fenti történész-politikusi vita.

– Montenegró erősíti az emlékezés kultúráját, és jövője az igazságra és a megbékélésre épül – mondta a parlament és az Új Szerb Demokrácia elnöke. Tette ezt egy máig vitatott esemény helyszínen, ugyanis a Krnovón történt összecsapásban a montenegrói partizánok támadták Pavle Đurišić csetnikjeit, vagyis a szövetségesek oldalán harcoló partizánok arattak győzelmet a csetnik egység felett.

Két zöldszemű! Claudia Schiffer is járt Krnovoban 1996-ban, ő mindenképpen szebb jelenség volt a maga nemében és a maga idejében, mint Andrija Mandić. Még a montenegrói népköltészetet is megihlette: „Sa Krnova vuk zavija, dje si Sifer Klaudija” (Krnovóból farkas üvölt, hol vagy Claudia Schiffer?)

Az összecsapásban több, mint 300-an, túlnyomórészt fiatalok estek el a csetnikek oldaláról, nekik állítottak emléket a megemlékezéssel. A 81 évvel ezelőtt a Krnovo-hegygerinceken elesett fiatalok emlékére tartott megemlékezést Budimlje-Nikšići Metód metropolita celebrálta a Montenegrói és Tengermelléki Metropolita, valamint a Budimlje-Nikšić Egyházmegye papjaival és szerzeteseivel.

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy mindkét oldalon estek el montenegrói katonák, túlnyomórészt fiatalok. Az azonban nem derült ki, hogy a megemlékezés kizárólag a csetnik oldalon elesett áldozatokról szólt-e.

Tovább gurul a labda

Hétfő reggel a törvénytervezet vitájába többen megszólaltak. Nikola Saranović, a „Donja Goricai” Egyetem Jogi Karának adjunktusa is megszólalt az ügyben, aki igyekezett tudományos irányba vinni a vitát.

Az általa citált Oxford jogi szótár szerint az annexió az egyik állam jogi szuverenitás megszerzése egy másik állam területe felett – általában megszállás vagy hódítás útján –, ami arra a következtetésre vezet, hogy vannak kivételek a szabály alól, és az annexió békés úton is végrehajtható. Ennélfogva az ő értelmezésében az „erőszakos” jelzőnek igenis van szerepe, ha egy ilyen esemény erőszakos volt, hiszen békésen is lehet azt tenni.

A Pobjeda napilap kikérte Miklós, montenegrói herceg véleményét is, aki 2011-ben tért vissza az országba. A herceg közleményében megjegyezte, hogy számára az annexió, akkor is, ahogy most is történelmi tény marad, amely letörölte Montenegrót a térképről, családját pedig a száműzetés fájdalmába taszította, ami a többit illeti, azt a történészekre bízza.

Annyit azonban még megjegyzett, hogy Franciaország 2017-ben elismerte, hogy nagy igazságtalanság történt Miklós királlyal és Montenegróval szemben az első világháborút követően. (Nem ez volt az egyetlen!)

Ezzel párhuzamosan érdekes, hogy Milojko Spajić miniszterelnök körülbelül 20 nappal ezelőtt találkozott Miklós herceggel, amikoris bejelentette, hogy a Petrović-Njegoš-dinasztiát az év végére teljes mértékben rehabilitálják.

A montenegrói kormányfő megígérte, hogy az év végiéig rehabilitálják a királyi családot (Forrás: Pobjeda)

Várható, hogy az ügyben további fejlemények is lesznek, ugyanakkor szembetűnő, hogy a PES bizonyos esetekben egyre inkább átveszi a montenegrói szerb pártok narratíváját, ami azért is érdekes, mert ez más területen is kihívásokat jelenthet.

A morinji fogolytáborra való megemlékezés és a Horvátországgal történő megegyezéstől például mereven elzárkóztak eddig a montenegrói szerb pártok, kérdés, hogy a PES is rálép-e erre az útra, ugyanis az  minden tekinteteben egyértelmű üzenet lesz a párt jövőjét és hovatartozását illetően.