Semmiben sem egyezni, és választásokat nyerni a polarizáció által

A világ tele van ellentmondásokkal és ellenvéleményekkel. Emlékezhetünk a nem is olyan régen az internet népét lázban tartó „ruha-kérdésre”, amikor az egyik fél kétségbeesve próbálta bebizonyítani, hogy a képen látható ruha bizony fehér és arany színű, míg az ellentábor a fekete–kék színkombináció mellett ásta be magát az internet lövészárkaiba.

Hasonlóan szemléletes példa – amely minden bizonnyal már mindenkivel szembejött az interneten – a klasszikus kérdés: hatos vagy kilences? Csak nézőpont kérdése. Egy másik dilemma ilyen téren a nemzeti identitás kérdése.

A Balkánon ezen felül a mai napig is számos hasonló kérdés létezik, amely nem csupán értelmezési problémákat vet fel, hanem a szembenálló felek gyakran saját etnikai hovatartozásuk alapján ítélik meg az eseményeket. Szubjektív vélemények mindenről: ami valakinek jó, az másnak rossz. Történelmi értelmezések Montenegróból – a teljesség igénye nélkül.

Lenni vagy nem lenni?

Valószínűleg terjedelem tekintetében sokkal inkább egy doktori disszertációt érne meg annak vizsgálata, hogy miben értenek, illetve miben nem értenek egyet a balkáni nemzetek – már ami a történelmet illeti. Az elmúlt másfél évben azonban különösen hangsúlyosan jelent meg az a kérdés, hogy a montenegrói szerbek és a magukat montenegróinak vallók mennyire másként látják a világot, a történelmet és a régiót. Ebben a cikkben arra teszünk kísérletet, hogy négy példán keresztül mutassuk be: mennyire megosztott lehet egy állam a történelem értelmezésében.

Az első ilyen markáns törés 1997 után jelent meg egyre hangsúlyosabban a montenegrói mainstreamben, amikor a Đukanović–Bulatović-szakítást követően, az ezredforduló táján először vetődött fel komolyabban a kérdés: tulajdonképpen mi is az a montenegrói? Nemzet, vagy csupán a szerbségen belül létező lokális identitás?

Persze ez a kérdés már korábban is megvolt, de a függetlenségi népszavazás közeledtével, majd azóta még inkább napirendre került, és ehhez a Szocialisták Demokratikus Pártja (Demokratska partija socijalista, DPS) „nemzetépítő intézkedései” csak hozzájárultak.

Valójában ez az a kérdés, amely bár mindig is létezett, mindeddig sosem sikerült mindenki által elfogadható választ találni rá. Bár a titói Jugoszlávia jól elfedte ezt a problémát, azóta is újra és újra beleütközik az ember. Hiszen ez az a kérdés, amelynek fényében megérthető minden, ami Montenegróban történik.

Az egyház nagy kérdése

Az egyház kulcskérdés a Balkánon, csakúgy, mint Montenegróban. A Montenegrói Ortodox Egyház kérdése kiemelt problémaként jelentkezik a magukat montenegróinak, illetve szerbnek vallók között. Ténykérdés, hogy 1918-ig létezett egy montenegrói ortodox egyház, amely autokefál státusszal bírt. Ettől az időponttól azonban a történelem értelmezése két merőben eltérő irányt vett.

Az egyik értelmezés szerint a Montenegrói Ortodox Egyházat erőszakkal inkorporálta a Szerb Ortodox Egyház, míg a másik narratíva szerint a montenegrói egyház önként csatlakozott a szerbhez, amely így a jogutódja is annak.

Mivel az ortodoxia alapvetően autokefál (önálló) egyházak rendszerében működik, ez a kérdés különösen Jugoszlávia felbomlását követően éleződött ki. 1993-ban Antonije Abramović újjáalakította a Montenegrói Ortodox Egyházat, mint nem kormányzati szervezetet. Csakhogy ez az újraalakulás már autokefál státusz és lényegében hívek nélkül történt, hiszen Montenegró ortodox lakosságának mintegy 90%-a a Szerb Ortodox Egyház híve a mai napig, az új montenegrói egyházhoz viszonylag kevesen járulnak – továbbra is.

Az akkor még kormányzó DPS 2017–2018-ban megpróbálta megoldani a problémát, hiszen az egyházügyi törvényében, amelyet akkor elfogadott, az állam számára lehetőséget teremtett arra, hogy igényt formáljon olyan ingatlanokra, amelyek esetében a vallási közösség – márpedig ez szinte minden esetben a Szerb Ortodox Egyház volt – nem tudja hitelt érdemlően bizonyítani, hogy azok már 1918/1920 előtt a tulajdonában voltak.

Egyes értelmezések szerint ez a lépés annak szólt, hogy a DPS megtörje a Szerb Ortodox Egyház montenegrói befolyását, és ingatlanokhoz juttassa az újjáalakult Montenegrói Ortodox Egyházat, amely az 1918-ban megszűnt egyház jogutódjának tekinti magát.

Magát az egyházügyi törvényt sokan támadták, miszerint az a Szerb Ortodox Egyház ellen van írva, tették ezt nem alaptalanul. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a DPS rengeteg korrupciós ügye mellett a fenti törvény valószínűsíthetően nagyban hozzájárult a DPS 2020-as bukásához.

A szerb egyházi vezetőknek pedig ettől az időszaktól kezdve nőtt meg a mozgásterük egyre inkább a montenegrói belpolitikai kérdések kapcsán, nyilvánultak meg egyre többször, ahogy a BALK-on is beszámoltunk róla.

A csetnikkérdést bármikor fel lehet melegíteni

A csetnikek megítélése talán az egyik legélesebben kettős értelmezésű kérdés a volt jugoszláv térségben. Egyesek szemében a csetnik mozgalom a második világháború alatt a szerb nemzeti ellenállás szimbóluma volt, amely a királyhoz hűségesnek maradva próbálta megőrizni a szerb nemzeti identitást, és egyszerre harcolt a tengelyhatalmak, valamint a fasiszta bábállamok ellen.

Mások viszont a csetnikeket háborús bűnösökként, kollaboránsokként és etnikai tisztogatások végrehajtóiként tartják számon, akik a partizánokkal és más népcsoportokkal szemben is kegyetlen atrocitásokat követtek el.

A csetnikek körüli vita Montenegróban a nyáron kapott újabb lendületet, amikor a közelmúltban felmerült egy csetnik szobor felállításának kérdése. Pontosabban a felállítása, majd a hirtelen elbontása, hiszen a törvénnyel nem akartak sokan újat húzni.

Ez az ügy gyorsan polarizálta a közéletet: a támogatók szerint egy csetnik hősnek állított szobor a szerb nemzeti identitás és a hősiesség jelképét jelentené, míg ellenzői szerint provokatív gesztus Montenegró pluralitásával és etnikai sokszínűségével szemben, ami még tovább mélyíthette volna az etnikai feszültségeket.

A háttérben jól kivehető a korábban már említett kettős értelmezés: a szobor állítói azt képzelik, hogy ezzel helyreállítják vagy elismerik a csetnik mozgalom „nemzeti hős” aspektusát Montenegró területén is.

Erre az oldalra sorakoztak fel a montenegrói szerb pártok, valamint a Szerb Ortodox Egyház képviselői is, már csak azért is, mert Andrija Mandić személyében van olyan montenegrói szerb politikus, aki birtokolja a csetnikvajda címet. Andrija Mandić a „csetnikvajda” (szerbül: četnički vojvoda) címet 2007-ben kapta, egy szimbolikus, nem hivatalos rangként, amelyet a szerb nacionalista hagyományokhoz kötődő személyek között osztanak ki.

Egy tőről fakadnak: Andrija Mandić montenegrói házelnök és Miloš Vučević volt szerb miniszterelnök, mindkettőjük számára egyformán fontos a nemzeti identitás

Az ellenzők viszont úgy látták: ez nem csupán történelmi emlékmű-állítás, hanem olyan politikai gesztus, ami újranyithatja  a múlt sebeit — főként azok számára, akik a csetnikeket háborús bűnösökként ítélik meg. Ezen az oldalon pedig szép számmal találtunk a montenegrói szerbek törekvésével szembehelyezkedő politikusokat.

Az pedig nyilvánvaló, hogy egy-egy ilyen esemény kiválóan alkalmas arra, hogy a társadalomban egy kis feszültséget generáljon, vagy éppen más problémák helyett gumicsontként szolgáljon. Csakhogy ez a gumicsont egy igencsak véres eseményre vezethető vissza.

A háború, Dubrovnik, Jadran

A délszláv háború eseményei Montenegró és Horvátország között a montenegrói társadalmon belül is két, élesen eltérő narratívában élnek. A magukat montenegróinak vallók szemében Dubrovnik ostroma, a Morinj és a Lora táborok, valamint a Jadran hajó ügye a múlt tragédiáit és a háború áldozatait szimbolizálja és ahogy a BALK olvasói is olvashatták, mindig aktuális táptalajt jelentenek a politikusoknak, akik vitát szeretnének szítani.

Kapcsolódó cikk

Régi konfliktusok újramelegítve, avagy a háború hosszú árnyéka

Ebben az olvasatban a bocsánatkérés, amelyet 2000-ben Milo Đukanović tett Horvátország felé, a felelősségvállalás és a jószomszédi kapcsolatok helyreállításának fontos gesztusa volt. A hangsúly számos kezdeményezésben azóta a háború feldolgozásán és a történelmi traumák közös elismerésén van, miszerint a múlt sérelmeit nem szabad elfelejteni, de a megbékélés lehetőségét is meg kell ragadni.

Ez nem csak a megbékéléshez, az európai uniós integrációhoz vezethet, de kimondva kimondatlanul az akkori szerb politikai vezetésre kívánja áthárítani a dolgok iránti felelősséget. Az euroatlanti integráció montenegrói támogatói erre az oldalra szoktak felsorakozni, akár bizonyos szimbolikus engedményeket is felvetve Horvátország irányába.

Ezzel szemben a Montenegróban élő szerbek értelmezése a nemzeti (szerb) identitás és a történelmi büszkeség oldaláról közelít. Számukra a Prevlaka-félsziget birtoklása stratégiai jelentőségű, amiben nem lehet kompromisszum, míg a Jadran hajó pedig a montenegrói ellenállás és a nemzeti hősiesség szimbóluma. (Hozzá kell tenni, hogy a Prevlaka-félsziget kérdésében ezzel párhuzamosan a másik montenegrói oldal sem akar túlságosan engedni Horvátországnak.)

A montenegrói szerbek a múlt sérelmeit úgy értelmezik, hogy a bocsánatkérés túlzott engedmény lenne a történelmi igazságérzet rovására, és politikai gesztusként is felfogják, mert ez a szerb kapituláció veszélyét hordozza magában. Számukra a háború értelmezése elsősorban az identitás védelméről és a történelmi narratíva megőrzéséről szól, hiszen a „szerbség elmúlt évtizedes, évszázados szenvedése már épp elégnek bizonyult”.

A két alapvetően eltérő narratíva ugyanakkor jól megfér egymás mellett. Ami pedig ennél is nagyobb probléma lehet, hogy a politikusok gyakran igyekeznek ezeket használni aktuálpolitikai céljaiknak megfelelően.

Merre tovább? Szükség van-e nemzeti identitásra?

A montenegrói társadalom előtt álló kérdés ma már nem csupán történelmi interpretációk ütközete: a múlt feldolgozása és a nemzeti identitás kérdései közvetlenül befolyásolják a jelen politikai és társadalmi döntéseit is.

Ezekben a kérdésekben egy nemzeti minimumra lenne szükség, hogy a montenegrói társadalom el tudjon indulni egy úton. Ugyanakkor, ahogy látjuk már a legelső kérdésben sem értenek egyet: abban, hogy mi is az a nemzet.

Mennyire fenntartható ez az állapot? Nos, fenntarthatónak fenntartható, ugyanakkor egy prosperáló, egészséges társadalom kialakításához ezeket a kérdéseket mindenképpen rendezni kellene. Persze az is felmerülhet, hogy a szándék erre nincs meg, és csak egyetlen cél létezik, hogy az adott politikus megnyerje a következő választásokat. Arra pedig a polarizáció egy tökéletes eszköz.