Leopold Bloom újabb jelenése Szombathelyen (Bloomsday ’25)

– Én, Virág Rudolf, jelenleg dublini, Clanbrassil Street 52. szám alatti polgár, azelőtt a Magyar Királyság szombathelyi lakosa, ezennel nyilvánosan közlöm, hogy a Rudolph BLOOM nevet vettem fel, és eztán – szándékom szerint – minden alkalommal és minden időben hivatalosan így szerepelek.

A személyről, aki ezt kijelenti, ha nagyon akarjuk, megtudhatjuk, hogy kikeresztelkedett zsidó. Fia LEOPOLD, kinek beceneve Poldy, álneve pedig Henry Flower. Született 1866-ba, s ő már teljesen írnek tartja magát, foglalkozására nézve reklámszakember & csillagász. Házastársa Marion (Molly) Tweedy, gyermekei Milicent (Milly) Bloom és Rudolph (Rudy) Bloom. Részletekbe menően még az is kiderülhet róla, hogy magassága 177 cm, testtömege 72 kg és a többi, és a többi.

James Joyce (1915)

Mármost ebben ugyebár az a roppant érdekes, hogy a figura tetőtől talpig írói fantázia szüleménye. Atyja a huszadik század prózairodalmának egyik legnagyobb megújítója, akinek nevéhez olyan művek fűződnek, mint például a Dublini emberek vagy az Ifjúkori önarckép, nem utolsósorban a prózaírásban valóságos forradalmat jelentő, 1922-ben napvilágot látott, homéroszi meg mindenféle asszociációkkal teli, asztalbeszakító megamű, a híres ULYSSES.

A könyv, amely többször is körbejárta a világot, rengetegen írtak róla, nem utolsósorban több filmet is készítettek belőle. – Voltak olyanok is, akik színpadon próbálták életre kelteni, bár kevesebb sikerrel.

JAMES JOYCE neve Babits Mihálynak a híres Nyugat megjelentette irodalomtörténetében úgyszintén benne van, például épp Homérosz társaságában. Babits – aki simán angol írónak nevezi még ott, a maga szimultán idejében Joyce-ot – találóan fogalmaz, midőn a körülményekre igyekezvén rávilágítani azt mondja: Viktória királynő halála után az angol irodalom csupa lázadás volt a viktoriánus korszak szigorú szemérme, öntelt tökéletessége ellen, miközben az angol író szinte játszani látszott jelennel és múlttal.

Körülbelül így nézhetett ki Dublin Joyce korában, egy korabeli kép a MI feljavításában

Virginia Woolf például századokon visz át egyetlen hőst, Huxley pedig szabadon él az ellenpontozás lehetőségeivel. Szerinte kifejezetten ez a kísérletező kedv szülte Joyce sokat vitatott nagyregényét is, melyben a szerző legvégletesebben alkalmazza az ún. belső monológ technikáját. Azt, amelyik a modern epikának szinte fő fogásává vált.

Mellékesen vagy sem, de az amerikai BEAT-írók némelyike ebben a szövegkörnyezetben Viktória királynő mindent elnyomó terebélyes alfeléről beszél. Illetve az alóla való, friss levegőre vágyó szabadulásról, miközben azt is érdekes megemlíteni, hogy a Joyce-féle Odüsszeia sokáig tiltott gyümölcs volt az Angliától messzi Egyesült Államokban – ám ez is már egy másfelé kunkorodó, mutogató szőrszál!

Az amerikai BEAT-írók némelyike ebben a szövegkörnyezetben Viktória királynő mindent elnyomó terebélyes alfeléről beszél

Ezért még csak annyit: tény, hogy már rég nagyjából mindenfelé szabadon élvezhető mindaz, amit – élete végére súlyossá váló zöldhályog-bajának, szemfenéjének mintegy meghazudtolásaképp – James Joyce az élet legapróbb dolgaiból meg a dolgok hajmeresztő fonákjaiból meglátott.

Kapcsolódó cikk

Kelta Odüsszeia meg Mi magunk + pia a köcsögben (útirajz fecni)

– Közben jómaga – mondanánk félmosollyal – akkor még aligha kalkulálhatott hősének majdani, csökönyösen vissza-visszatérő, dicső hazalátogatásaival: mai Magyarország Vas vármegyéjébe.

Íródik ez – amit itt rövidesen berekesztünk – abból az alkalomból, hogy az idei könyvhét Szombathelyen összeolvadni látszik az immár hagyományossá vált ottani Bloom-fesztivállal. Az ugyancsak híres BLOOMSDAY rendezvényével, amely az idén is változatos programmal kecsegtet. Például felettébb érdekesnek ígérkezik június 14-én a Schrammel-gyűjtemény épületében a Joyce Irodalmi Club nyilvános műhelybeszélgetése, amelynek témája Joyce és a kortárs Csáth Géza kapcsolata. Mondjuk, Vörös Eszti találkozása Gerty McDowellel. Nem tisztán blumedli.

Kapcsolódó cikk

A VÍZ EMLÉKEZETE: Megy a hajó a Dunán – Orosz ablak rajta

Vagy az az esemény, amelyben a Murális Műhely kortárs falfestményeken keresztül reflektál Joyce világára. A művek tehát – nem fából vaskarika! – remek megmutatói annak, hogyan válhat részévé egy modern klasszikus regény egy város vizuális és kulturális identitásának. Olyan príma módon, amit még a dublini polgárok is joggal megirigyelhetnek.

P.S. Joyce hosszú trieszti éveiről meg az Ulysses keletkezéséről Dragan Velikić szerb író írt könyvet, amiről már beszéltünk előzőleg itt valahol. Joyce-ról pedig akkor is bőven szó volt, amikor Balkanac kollégát magával ragadta és elsodorta a sors Dublinba, ahol a Joyce-múzeum pulpitusán pöffeszkedett egy darabig. Azonban, kérjük szépen, bocsássunk meg neki, ő tisztára ilyen. Biz’ guba. Tisztára mese-mese-mátka, amit mond, ugyanakkor factum, mint az ír sziréndal: bármelyik hangulatos ír kocsmában.

Tisztára: WHISKY IN THE JAR.