A cikk meghallgatása

Az érdekfeszítő történet rövid ismertetője szerint hősünk, Rudi Stupar vidékről Belgrádba, onnan a délszláv háborús katonai behívó elől Budapestre, majd Münchenbe, Hamburgba vándorol el önmagát keresve. Amikor csavargásai után hazaindul, a vonaton holmi találomra vásárolt könyvbe feledkezik, amely egy Európában kalandozó lengyel cirkuszi mutatványos életét követi, közben felvillannak Rudi életutazásának állomásai. Miután a színészi pályáról eltanácsolják, egy karmester és egy színésznő rokkantsétáltatója, ezzel együtt élettörténetének hallgatója, majd germanistaként alkalmi fordító a szerb Casablancává váló Budapesten, aztán áruházi raktáros Németországban, lelkes kutató, végül hullamosó. A felidézett vallomásokon, szüleihez fűződő ambivalens kapcsolatának és színész mentorának emléktöredékein rágódva keresi önnön igazi lényét. – Ennek metaforája az orosz ablak, a fortocska, amely rés az önvizsgáló visszapillantáshoz. Egyben friss levegőt hozó egérút.

Következő lépésként jöhet a nagy vallomás, hogy Rudi Stupar tkp. nem a mi hősünk, hanem a Magyarországon is több kitűnő fordításban olvasható könyvei által ismert kortárs szerb író, Dragan Velikić ravaszul megszerkesztett fejlődésregényének központi figurája. Velikićé, aki Közép- Európa és a Duna régiójának szépirodalmi szakemberévé, mintegy megszállott feldolgozójává vált. Olyan, akinek a könyveit az említett régióban valósággal falják, Németországban is viszik, mint a cukrot, tízezrével adják el, akárcsak a hazájában, Szerbiában. Hát nem csoda? – De az, kész csoda a maga módján, nyugodt lélekkel ki lehet jelenteni, irigykedve mondani, akár valóságos epeömléssel. Dragan azzal a csodálatos tehetséggel rendelkezik, amely képessé teszi őt arra, hogy a legsúlyosabb témákat is könnyedén tálalja úgy, hogy közben az, amit ír, egyáltalán ne súlytalanodjék el. Remek gondolatai vannak, és azokat többnyire remekül meg tudja fogalmazni. Egyik kedvencünk a Bonavia c. regényből származik, melyben dicsért szerző akváriumhoz hasonlítja az emberi testet, mert minden, ami bárhol bármikor létezett, mindörökre nyomot hagy benne. A víz elraktározza az információkat. Emlékezete van a víznek, mindent megjegyez, ami körülveszi: betonrengeteget, erdőt, autóutakat, barlangokat, zajos stadionokat, az árusok óbégatását a piacokon, utcazenészeket, gleccserek jeges nyugalmát. Akár alázuhanását.

Itt azzal folytatódik a kompilációnkban szerepelő szövegfolyam, hogy smink nélkül kell élni. Minduntalan beteljesítve saját könyvünket, amit a személyiségünk felépítése határoz meg. Nincs ez szilárdan körülírva, miként a sors vagy a jellem, csak éppen képlékeny, mint a víz. Az ilyen emberek úgy is mozognak, mint a víz. Átfolynak az életen. Könyveket hordoznak, amelyek sok-sok benyomást foglalnak magukban. Könyveket, amelyek csak az övéik, és mint ahogy a víz mindenből felvesz valamennyit a szerkezetébe, ami mellett elhalad, és viszi tovább magával anélkül, hogy bármit veszni hagyna a felvettből, inkább gazdagítja és folyvást változtatja vele szerkezetét, ugyanígy ezek az emberek is magukba szívják az őket övező környezetet. Bármit tesznek is, bármi történjék velük, bármire törekednek, azt könyvük beteljesítésének szolgálatába állítják. Ők egy magasabb renddel vannak eljegyezve. Nem munkálnak ki semmilyen történetet, mert ők maguk a történet. – Így olvasható nevezett kötetben, melynek cselekménye Budapesten kezdődik, utána visszakanyarodik Belgrádba, amely Budapesttel rokonítható azzal is, hogy ugyanazon folyó partján fekszik.

Természetesen a díjak se maradtak el D. V.-nél, de ne merüljünk bele a felsorolásba. Elég tudni, hogy köztük akad nagy európai elismerés ugyancsak, amit az író természetesnek vesz, mert simán Európához tartozónak tudja hazáját, ahogy magát is. Ezzel kapcsolatban azt tudja még mondani, hogy egy idáig létező élet tapasztalatára épült véleményét az is alátámasztani látszik, miszerint egyet sem ismer szerb kollégái közül példának okáért, aki, mondjuk, kínai miliőbe szerkesztené bele a maga prózáját.

Érdemes még megemlíteni, ha már a díjaknál tartunk, hogy Dragan Velikićnek A nyomolvasó című regénye – az egyik tényleg legjobb műve – 2015-ben NIN-díjas lett, ami egy nagyon-nagyon fontos elismerés Szerbiában, és aki megkapja, méltán büszke lehet rá. – Erről meg az található meg, hogy a mű az emlékezés nagy feltárása. Az első világháború idején kezdődő történet egy asszony, egy anya életét követi végig gyermekkorától haláláig. A regény hatvanas éveiben járó elbeszélője a szerző alteregója, akit épp Budapesten ér édesanyja halálhíre, s ez rég lezajlott események lavináját indítja el benne. A közeli és távoli múlt megidézésébe beletartoznak a felmenők, a főszereplőket körülvevő emberek, városok, országok és korszakok, amelyek észrevétlenül elenyésztek, és benne van a felbomlott Jugoszlávia a huszadik század migránsaival együtt. A személyes élettörténet azonban csupán keretül szolgál ahhoz, hogy az olvasó a szerzővel azonosulva fölfejtse benne egy egész évszázad szövetének különös darabját. Ebben nem is lenne semmi rendkívüli, ha Dragan Velikić írásművészetének nem abban rejlene a titka, ahogyan képes megidézni egy rég letűnt világot. (Vagy akár kettőt is.)

Összeállításunkban végezetül még annyit, hogy Dragan Velikićtyel e sorok írója 24-én pénteken 20 órakkor beszélget az A38-as (eredetileg Artemovszk 38) hajó nyílt színén Budán. Ott, a Petőfi hídnál, ahová mindenkit szeretettel várunk. Ahol legszebben hullámzik a Duna, s beljebb a parton még oroszul susognak a fák.