Elmecirkusz – nem félünk a farkastól? (Sziveri János, Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron előadása)

Hol volt, hol nem volt, mindenesetre volt, csak igen régen. Elterjedt az újvidéki Telep kertvárosában a hír, hogy egy jókora farkas kószál a környéken. Biztos valahonnan a Fruška gorából, az egykori Tarcal-hegységből tévedt le, majd valahogy átjutott a folyón. Mert nagy-nagy úr ám az éhség, ami odahajtotta közénk, s biztosan prédára fáj a foga.

Költő barátom, Sziveri János pedig az akkori idők valamelyik átlagos napján azzal rukkolt elő nála, abban a szerény kis telepi albérletében, midőn szép kettesben tintázgattunk éppen, hogy ő biz’ látta azt az ordast. Mégpedig az egykori zombori vágány bokrainál, rozsdás mosógépeinél és ágyrugóinál. Már sötétedett, de még nem volt egészen sötét. Tisztára félelmetesnek tűnt az a bestia.
– Fekete, mint az ördög – ugrattam. – Vicsorgott és világított a két szeme, ugye?
– Hidd el, majdhogynem – bólintott. – Olyan pirosan vagy sárgásan, vagy hogyan is…
– Zöld nem szerepelt a kínálatban?
– Menj a picsába!
– Édes komám, melyik kocsmából jöttél éppen?
Elnevettük magunkat, majd berekesztettük ezt a bölcs és épületes párbeszédet. Hallgattunk egy sort, utána feltettük Dave Brubeck – ezredszerre már szomszédölővé vált – Take Five-ját, majd élvezettel hallgattuk.
Máskor meg azt mondta Sziveri, hogy minden látszólagos álmossága ellenére drámai hely az a Telep.
– Hát – jegyeztem meg –, azért egy shakespeare-i történelmi királydrámát nehezen tudnék ideképzelni.
Jancsi elnevette magát. – Hát, ha nem is olyan nagyot, de valami kiskirályit igen. Lessél csak be valamelyik ház ablakán.
– Szoktál?

Akkor is elnevettük magunkat, majd jött megint derék Dave haver a maga zongorájával a hóna alatt, a történet pedig azzal együtt elkanyarodott valahová a ma már visszahozhatatlanba. Közben mintha hallottunk volna valami kétségbeesett, velőtrázó sikolyt a szomszédból, puffanást, de elnyomta a zene.

Ennyit erről, a feledés jótékony homályáról meg majd máskor. Miként arról is, vajon mely fokig jótékony: a felejtés. – S mely fokig gyógyír a hahota?

Egyébként, ami mindenre legjobb, az például mégse az Unicum, hanem a TRAGICOMICUM nevű orvosság. Nem megy a májadra, csak egy kicsit, közben attól is jól kisírhatod magad. (Meg még néha nevethetsz is, amikor melléütnek.)

Ez a duplacsövű, duplafenekű vagy ahogy tetszik, kérdéssel és megállapítással, tapsra váró bukfenccel végződő történet Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron Sziveri-szövegekből összeszerkesztett, majd a minap közönségnek is bemutatott, ELMECIRKUSZ c. előadása nyomán született. Személyes emlékekből, persze, az idő megszépítő fátylán át. Ez ilyen, viszont Szorcsikék lakásszínházi előadásában a pesti Kugler Art Szalonban vajmi kevés szépítési szándék fedezhető fel, ugyanakkor mégsem brutálisan kegyetlen.

AHOGYAN (NEM) ÉRTJÜK EGYMÁST (Surányi Noémi műve)

Sok – ha már ennél a kifejezésnél tartunk – SZÉP emberi vonás, emberség és emberiesség található benne, amihez Sziveri Jancsi személye és műve bőven kínál kiaknázni valót – mindennemű személyes tragédián és naturálián, rútságon és szerencsétlenségen túl. Az alcímként értelmezhető AHOGYAN (NEM) ÉRTJÜK EGYMÁST önmagáért beszél, hogy tkp. miről is van itt szó, de közel sem mond el mindent erről a nagy erejű kétszereplős darabról, amely mind szövegében, mind látványában valósággal magával ragadó, színészi teljesítményében kiváló, összességében megrendítő, megríkató.

Kiváltképp azok számára ilyen, akik ismerik Sziveri János szomorú végbe torkolló, sok mozzanatában tragikus, ebben az értelemben halmozottan hátrányos életét. Akár részben is, de betekintést nyertek már ama rövid ittlét, alkotási lendületekkel, csupa életigenléssel teli pályafutás hátrahagyott dokumentációjába. Igen, mondhatni, egy olyan gátfutáséba, amelyben az ördög elképesztő leleményességet és szorgalmat mutat az akadályok felállításában, a futó meg nem mindennapos kitartást azok legyőzésében.

Miközben végül is az egész egy rövid, vagy kicsit hosszabb sprint a halálba, amivel maga a sprintelő is tisztában van. Életéről jómaga azt mondja A rövid élet titka c. írásában, hogy bekalandozta a Délvidéket, a szellem és szellemtelenség vidékeit. Irodalmat szervezett, élte a bohémek életét, nyomorgott, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés.

Kapcsolódó cikk

A pesti Szélherceg és a balkáni Bábel

Szorcsik Kriszta pedig így vall:

– Nem magukat a verseket szerkesztettük össze, hanem a művek hatása alatt kezdtünk improvizálni, drámai helyzeteket teremteni, majd párbeszédeket írni. Ezek végül vers- és drámarészletekkel, interjúkból vagy önéletrajzi írásokból kiragadott mozaikkockákkal alkotnak egy művet.

Olyat, amelynek két szereplője mintegy váratlanul belepottyan a Sziveri-univerzumba. Jancsi kisherceg világába. Ott landol velük Saint-Exupéry leszállásra kényszerült gépe? Aztán szoros kettesben megpróbálnak eljutni a titkok legmélyéig, közös útjukon azonban már az első lépéseknél komoly akadályba ütköznek…

E sorok írójára kevés előadás volt ilyen katartikus hatással. Mondhatni szinte egy sem. Ennek köszönhetően aztán egy egyszemélyes színházat kezdett el hirtelen üzemeltetni a metró hármas vonalán, útban Újpest felé. Néző akadt szép számmal bőven, szó szerinti testközelben. Többen megdöbbentek, de volt, aki csak érdeklődéssel figyelte a fejleményeket, amelyben az az egy darab drámai hős előbb megpróbált megküzdeni a felbuzogó érzelmeivel, de végül alulmaradt. Így valósággal végigbőgte a maradék utat Újpest-központ megállóig, ami egyben annak az előadásnak a végét is jelentette. – De hát a picsába, drága egykomám, Jancsi, taps ide vagy oda, néha nem vagyunk maradéktalanul urai a helyzetnek, ugyebár? Itt, az elme vidámparkjában… Vagy siralomházában, ahogy vesszük.

Jó, aki nem hiszi, járjon utána, de hová lett a farkas a meséből? Vagy igazából hogy is került ide? (Az amelyik nem bánt, csak megkóstol…)

Nem félünk a farkastól, valamikor régen

Hát, kérem úgy, hogy láttunk János barátommal egy számunkra nagyon emlékezetes előadást, még valamikor a hetvenes évek Újvidéki Színházában. Edward Albee NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL c. lélekvizsgáló, erősen pszichologizáló drámáját Vajda Tibor rendezésében, Nagygellért János és Nagygellértné Kiss Júlia, valamint Fischer Károly és Fischer Várady Hajnalka szereplésével. Két nagyon eltérő korosztályú házaspár egyetlen találkozásáról szól a dolog. Tulajdonképpen arról, hogy hogyan nem érti egymást a két pár, meg egyáltalán nem értik egymást amúgy sem, egymás között a házastársak. – Ez is felettébb megrendítő jelenetek sorából áll. Hogy az ember el ne sírja magát! (Vagy röhögjön kínjában?)

Sziveri rövid életrajzából tudjuk, ugye, hogy az Új Symposion folyóiratból való kiűzetés, a temerini közjáték után Szabadkára került a családjával. Az ottani színház akkori teljhatalmú ura, Ljubiša Ristić vette pártfogásába, megtette dramaturgnak, e sorok íróját meg rendezőasszisztensnek. – Így dolgoztunk együtt ismét Sziverivel, többek közt a grandiózus, összjugoszláv Shakespeare Fesztiválon. Még a legutóbbi háború előtt, miközben egy ízben eszünkbe jutott Albee.

Az lett a nagy közös elképzelésünk, hogy egyszer majd színpadra varázsoljuk Szabadkán Edward farkasát úgy, hogy egy kicsit módosítunk a felálláson. Olyan értelemben, hogy a szereplők különféle etnikai hovatartozású jugó családokból származzanak, és lássuk, akkor még csak mit kapunk!

Persze, ebből nem lett semmi. Mert jött a budapesti, kelenföldi megálló, ahol Sziveri János végül meghallotta azt az ellenállhatatlanul hívó szót a nem messzi távolból, s örök időkre kiköltözött Farkasrétre.

Farkasréten