Dühöngő ifjúság: két István a Király (Oh, azok a Jazznapok!)

A nyolcvanas években – írja egyik visszaemlékező írásában bizonyos B. A. – sok embert megmozgató rendezvénynek számított Újvidéken a dzsesszfeszt. Az Újvidéki Jazznapok. Mindenesetre feszt szervezte a maga erejével és szerepével benne zenerajongó „rajzos” barátunk: Fufu. Azaz Bicskei Zoltán, míg a rendezvény tanácsában ott tüsténkedett fotós és rádiós emberünk, Dormán László ugyancsak. – Aztán így ment ez szépen, hangosan és visszhangosan.

Voltak tehát ezek a „híres muzsikáló napok” a még létező YU-ban, Noviszádon, közben múltak az évek. A kilencvenesek elején, ahogy sokan, B. A. is elhagyta a széteső országot, aztán nem követte tovább a fesztivál sorsának alakulását, így a további fejleményeket illetően – ha voltak egyáltalán – nem megbízható szem és fültanú.

Ráadásul, ami a hallás minőségét illeti, vele kapcsolatban mindig is akadhattak némi kivetnivalók, békebeli időkben is…

Az M-stúdió régebben, amikor még ereje teljében volt

Így nem kritikusként, annál inkább krónikásként rúghatott labdába. A jazzfeszt/dzsesszfeszt születésére és cseperedésére nézve lehetnek érdekesek a megfigyelései, amikor is igyekezett szinte minden eseményén jelen lenni. Közvetlenül szemlélhette annak kipendülését, egyre biztonságosabb szárnyalását, fényes, tapsvihar kísérte röptét – központi helyeként az Újvidéki Rádió akkor még ereje teljében lévő M-stúdiójával. Követhette a fesztivált, ahol az imprózene olyan nagyjai léptek pódiumra, mint a veterán Sam Rivers vagy a cool jazzes Chet Baker (aki egyébként a nyolcvanas évek vége felé végzetes röptúrára indult egy amszterdami hotel emeleti ablakából), utána a modernebb Art Ensemble of Chicago, meg például a minden sztenderdre fittyet hányó, gyakorta meghökkentő, döbbenetes hangzásokat produkáló Phil Mintonék.
Utóbbi kettős vezéregyénisége az újvidéki Telep egyik fergeteges hajnalán lelt rá kitűnő pódiumpartnerére, Ladik Katalinra, miközben a közeli albán pékségben már nagyban sütötték a reggeli burekot. Ott a Petőfi Sándor Műv. Egyesület közelében, a telepi Pecsában, amelynek mozijában Tarzán már rég leúszta utsó díszkörét, majma is már rég elunta a banánt, Jane meglépett, ezért akkoriban inkább Belmondo meg Delon meg egyéb, meg azoknál újabb filmeket vetítettek. De vissza a zenére!

A hangsúlyok tehát eltolódtak, a jazz határai kitágultak, amiben oroszlánrésze volt a magyar ajkú és gyökerű tagozatnak, élén Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal és Grencsó Istvánnal. Karöltve a helyi erő Argyelán Tiborral és másokkal, nem utolsósorban a Dormán Laci képén látható KOVÁCS TICKMAYER ISTVÁN bőgőssel, zongoristával, zeneszerzővel. – És itt most egy kicsit róla szólna az emlékkoncert maradék része.

(Közben szükségszerű szűkítés történik persze megint, folyton emlegetett terjedelmi oknál fogva. Így most nem fogunk bővebben szólni a kitűnő Boris Kovačról például, akiknek egyszer aztán e sorok írója moderálta beszélgetéssel fűszerezett fellépését a Pesti Művészetek Palotájában, hogy később oly szívesen emlékezzen rá! /Nehéz kihagyni./)

István, az egyik király, háttérben Újvidék, és egy lebombázott híd (Forrás: Vreme)

Röviden: István, a családban – Edit nővérkéjének hamisítatlan öccseként: – teljes joggal Öcsi, egy vérbeli újvidéki férfiú, akinek volt alkalma bejárni minimum fél világot. Volt ehhez szerencséje jelentős részében kanizsai Nagy Józsefünk franciaországi, élőzenével kísért „jeles” mozgásszínházának oszlopos tagjaként, ahol természetesen a zenei szekcióban tevékenykedett. Zenét írt hozzá, aztán adta elő jómaga is – így folyt ez Szkipe Nagyfőnök vezényletével. Az Újvidéki Jazznapokon túl itt lehetett jelentősebben alkalma még Tickmayer Öcsinek a fúvós hangszereken, különösképp szaxofonon remekül játszó druszájával, Grencsó Istvánnal is együttműködni. Közben nincs megbízható jele annak, illetve nincs tudomásunk róla, hogy ők ketten munkaügyileg különösképp összejöttek volna ugyanott, de mindegy. Lényeg, hogy mindkettejüknek kulcsfontosságú szerepe van ennek a kis szösszenetnek a slusszpoénjában. – Csak arról majd akkor, amint szerencsénk lesz odaérni. (Közel van.)

Szóval, nem áll szándékunkban ezen a helyen, nincs is rá módunk bárkinek a karrierjéről bővebben beszélni. A 63’-as születésű K. T. I. pályafutásáról azonban meg kell jegyeznünk, hogy anno az Újvidéki Művészeti Akadémián diplomázott, hogy azt követő tanulmányait a később más oknál fogva elhíresült Hága város Királyi Konzervatóriumán folytassa. Párizsban és Amszterdamban Kurtág Mártától és Kurtág Györgytől tanult. – Újvidéken tagja volt egy ideig az Új Symposion folyóirat szerkesztőségének, ahol rendszeresen közölte zenei tárgyú írásait.

A nyolcvanas évek közepétől aktívan foglalkoztatta az improvizatív zene. Életrajzában ezzel kapcsolatban az olvasható, hogy ez az érdeklődése hozta össze pályafutása során már említett Szabadossal, Dresch-sel, és itt úgy áll: Grencsóval is. Ahogy még összehozta Paul Termosszal, Peter Kowalddal, Chris Cutlerrel és másokkal. Neves helyeken lépett fel, adott elő. Meghívottja volt például a New York-i Art Omi és a Civitella Raineri Foundation művészi rezidenciáknak, nem utolsósorban művei az ECM New Series, a ReR Megacorp, Nonesuch és a Leo Records lemezkiadók gondozásában jelentek meg.

Szabados György & Kovács Tickmayer István Duo – 1988. október 14-én az újvidéki Jazznapokon

Okvetlenül meg kell említeni még, hogy ’86-ban, amikor Dormán fotója készült Újvidéken, alanyunk akkor alapította meg a TICKMAYER FORMATIO zenekart, amelyben klasszikus képzettségű és kortárs improvizatív zenészeket egyaránt alkalmazott. (Főforrás: K. T. I.-nek a 2018-as budapesti Fazioli Esteken való fellépéséhez mellékelt életrajza. Az esemény helyszínéül a népszerű Opus Jazz Club szolgált.)

Mármost, az a helyzet, ha jól számolunk, hogy István tavaly töltötte be a hatvanat. Mivel akkor nem kapcsoltunk, máshol járt az eszünk, kicsit elbambultunk, akkor most – ha tehát évre, hónapra és napra nézve nem is pöccre pontosan –, most az idén kívánunk neki BOLDOGAT! Az egykori Újvidéki Rádió szívküldi műsorának szokásos szófordulatával, hogy hát: „kissé megkésve, de soha el nem múló szeretettel”.

Írásunk címének egyébként vajmi kevés köze van a híres magyar rockoperához. Egy régi szokásra szeretnénk emlékezni/emlékeztetni inkább, amely szerint valaha a legnagyobb blues és jazz figurákat tudták mintegy megkoronázni a kollégák, esetleg a közönség azzal, hogy ő a (THE) KING, ő (A) KIRÁLY, és attól kezdve úgy is kellett viszonyulni hozzá. – Személyéhez-nevéhez-fejéhez tartósan odaragadt ez a elképzelt királyi korona.

Nos, szerény lehetőségeinkhez mérten mi meg itt megpróbálnánk Tickmayer Öcsipista fejére helyezni a sziporkázó diadémot. Ahogy az egykori Újvidéki Jazznapok emlékére ugyanazt cselekednénk legszívesebben Grencsó Pistával is (akiről egy másik írásban szólunk majd hosszabban, akárcsak az itt érdemtelenül háttérbe szorult Dresch Mihályról). Ők ketten jelentenék, Tickmayer és Grencsó a rögtön két királyt, ugyanakkor joggal merül fel a kérdés, hogy hát akkor meg mi van elsősorban Szabados Gyurival?

– Kérem, ez legalább világos – hangzik valahonnan némi csend, majd torokköszörülés után a megnyugtató válasz. – Ő nincs ebben a pakliban, hiszen… hiszen ő krr-krrr… ő maga az ISTEN. Hát nem?

Jó, ne vegye senki istengyalázásnak, nem abból a szándékból hangzott így itt el. Viszont annál nagyobb gyalázat, hogy az egykori dicső „kegyhelyet”, a kultúra egyik dicső házát, az M-stúdiót nem a NATO bombázta le amolyan égi hatalomként Újvidéken, hanem a helybéli földi hatalom – kit érdekel, mire hivatkozva, ha egyáltalán hivatkozva bármire is – barmolta szét. De úgy tűnik, régi rádióépületek sorsa másutt is ilyen.

Egy kis lírai parafrázisként: PORBA DÖNTÖTT BÁBELI ÉPÜLET(EK).

Kapcsolódó cikk

Kad si alternativa alternativi

Viszont – újabb hírek szerint – szó sincs szétbarmolásról. Az M-stúdiót csak átalakítják, aztán majd vígan él tovább. Olyan múzeumként a jövőben, ahol netán muzsikálni is lehet. – Így legyen, de hinni akkor lehet, ugye, ha látni is lehet.

P. S. Kovács Tickmayer Istvánnal az utóbbi időben a belgrádi Vreme, közülük Gordana Nonin készített hosszú, rendkívül érdekes és tartalmas, kerekportré-interjút, különös tekintettel K. T. I. szerbül megjelent könyvére¬*. Cikk címe: MIKOR ALTERNATÍVÁJA VAGY AZ ALTERNATÍVÁNAK. Nem lenne itt sok értelme kísérletet tenni a zsugorító átmesélésre. Inkább mellékeljük a linket egy kapcsolódó cikkben

*Könyv címe, rövid adatai: Graničnim područjima zaboravljenih vremena (Edicija “Kontrateg”, Futura publikacije, 2024.)