Az öreg kalász és a henger (E. H. 125)

Történik márpedig az, hogy Santiago, a vén kubai halász valamelyik sokadik nap messze-messze kievez a tengerre, ugyanis eljött a nagyhal szezonja. Igen, tulajdonképpen annak a nagyhalnak a megjelenési és leáldozási idejét jelenti ez, amely Santiago horgára akad, s amelyet az öreg hosszú vesződés árán próbál a partra vonszolni. Sajnos, amikor felcsillan a remény, hogy hátha sikerülne az eleinte képtelennek tűnő vállalkozás – mert a hal egyszer csak belefárad a küzdelembe, mielőtt az ember, aki kezdi összes erejének utolsó morzsáit is felélni, maga is feladná –, megjelennek az átkozott cápák.

– Azok az átkozott tiburónok!

A végét sejthetjük, még ha nem is olvastuk a híresnél is híresebb regényt, amely nagybecsű szerzőjének a múlt század ötvenes éveiben meghozta az irodalmi Nobelt. – Innen nézve lett aztán ez a mű a jókora sikerhalmaz egyik, ha nem a legbecsesebb darabjává, amely darab az eltökélt ember legyőzhetetlenségéről zengi prózaformátumú ódáját.

(Mondhatni: vált ezzel együtt örökre a világhírű író hangsúlyozottan legköltőibb munkájává.)

Hemingway örök kedvence a Martini Dry volt, viszont azt vallotta, hogy az ital nem működik, amikor írsz vagy harcolsz (Forrás: JFKLibrary)

– Mert bizony az ember nem arra született, hogy legyőzzék – állítja daccal, elengedhetetlen adag pátosszal, régi fotókról visszanéző összeszorított ajakkal, vagy éppen amolyan jellegzetes félmosollyal: ERNEST HEMINGWAY. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.

Hogy csakugyan így van-e, ezen el lehet gondolkodni. Még akkor is, ha a megélhetést jelentő zsákmányból a végére csupán csak egy szomorú csontváz marad, amely gusztustalan vackot legfeljebb valami múzeumnak lehet keserű csalódottságunkban elsózni. Olyannak, amelynek problematikus gondolkodású az igazgatója (vagy ugyanő Hemingway feltétel nélküli rajongója).

Most elpárolgott, hőségében elfortyant júliusunkban ezzel volt tele, Hemingway születésének 125. évfordulójával világszerte az ezernyelvű és ezerfejű sajtó. – A jó öreg Hem jubiláris előbújásával – mondaná Charles Bukowski –, Hemével, a vén kujon szeszkazán kollégáéval, aki úgy tudta kipakolni eléd a dolgot, hogy az ne legyen kurvára unalmas, és nyomban elhiggyed, hogy maradt még remény. (Bármiféle reménytelen szar történik is veled, vagy bármennyire depressziós is ő, vagy ő is épp.)

KOCC!

Hemingway első szerelme Agnes von Kurowsky (1892-1984) vöröskeresztes ápolónő volt, akit 1918-ban Milánóban ismert meg, ahol háborús sebesüléseivel kezelték (Forrás: JFKLibrary)

Aztán szép remény ide vagy oda – mert nincs végső búcsú a fegyverektől, tudjuk –, végül mégiscsak eldördült az a létező mordály, amellyel állítólag apukája is anno kitette a pontot az élet végére. Az életére, mely úgy tova tud tűnnik, mint a szigetek az áramlatban.

– Családi örökség, a műveinkben élünk tovább, ameddig – mondta valamikor valaki.

Mindenesetre mindenkori megkülönböztetett figyelem járjon annak, akiért a harang szól. Ugyanakkor sose kérdezd, pontosan kiért is szól. Nem tudja azt a költő sem, csak úgy beszél, beszél… danol-versel. Hogy ő egy az emberiséggel, azért minden ember halálával lesz ő maga is kevesebb. – Még ha az apróhal közül való is az elhunyt illető, nem egy valóságos bálna. (Jó, ez már Herm, azaz Herman Mellvile és a Moby Dick – egy akkora hal, amelyik már nem is az –, kanyarodjunk hát szépen vissza!)

Szóval, száz évvel és negyed évszázaddal ezelőtt született „Hem kolléga”, azaz Ernest Hemingway, mégpedig az Egyesült Államok Illinois államának Oak Park nevű helyiségében, abban a vidéki Tölgyesben. Kilométerek és mérföldek ezreivel nem a texasi, hanem az „igazi” Párizstól, amely később majd nagyon fontos szerepet játszik az életében. Annyira fontosat – néhai Stojan Cerović barátunk, a Vreme hetilap vezércikkírója, Hemingway híve szerette mesélni –, hogy kis partizáncsapata élén ő maga, Hem vonult be a felszabadítók közül mindenki előtt az Eiffel torony alá. Történt ez a második világháború végén – miután már az első is vastagon megvolt neki –, és a történtekért hadbíróság elé került. Valójában azért, mert elorozta mások elől a dicsőséget? – De hát mit lehet tenni, ilyen volt ő: szilaj, fékezhetetlen. Vakmerő katona, kitartó vadűző, feleségeit váltogató alfahím, értő harangozó, ám mindenekelőtt vérbeli író.

Meg is bocsátottak neki. Fő a békesség, inkább kitüntették.

Eljutott Ernő valamikor a Kilimandzsáróig, ott formált hógolyót annak a hűvös havából. Nézte, nézte a sziporkázó napfényt, majd abból is persze, abból az afrikai hóból és napsugárból prózát gyúrt. Az egész földkerekségen visszhangos sikerművet írt. – Hogy lett aztán az a gyászos hajótörés a legvégén?

Jó kérdés: miért hogy a lelki lejtőn senki emberfia, hozzátartozója, az a kocsiderék sajátjának tudható, Floridát telenyarvogó cica, se az irodalmi sikerek, se egyéb nem tudta megállítani.

Hogy lehet az?

Akiért a harang szól

Hemingway életéről számtalan dolgot találhatunk. Itt nem kimondottan feladatunk, nincs is rá módunk minden fontos mozzanatot sorra venni. Földi létezésének hatvanegy jó-rossz, zömmel kalandos évét összefoglalni. Ezzel kapcsolatban csak annyit: a nehezen viselt öregedés kínjai közt Idahóban bekövetkező katasztrofális lelki összeomlásáról az olvasható többnyire, hogy a súlyos depressziós állapotnak, tömény szenvedésnek elektrosokkos kezelés lett a vége, ami bizony nem járt sikerrel. Fészkére szállt a kakukk. Ha nem is pont úgy, ahogy valaki más életregényében, meg az abból készült népszerű & nagyszerű filmben – de röppent. (Tisztelettel Ken Keseynek, nem utolsósorban Miloš Formannak, Jack Nicholsonnak és a többinek – már egy másik, de idehajló történetben, s ezzel maradjunk is ennyiben.)

E. H. talán legkegyetlenebb kritikusa egy eddig még nem említett írótársa volt, Kurt Vonnegut az 5-ös számú vágóhídról. Úgy írt róla, hogy Hemingway vitathatatlanul elsőrangú művész, csodálatos lelke akkora volt (épp!), mint a Kilimandzsáró. De a témái – bikaviadalok, szinte teljesen elfeledett háborúk, nagy állatok élvezetből történő lelövöldözése – manapság egy kissé megnehezítik könyveinek olvasását. A természetvédelem, az állatokkal kapcsolatos humanizmus és az úgynevezett hadművészet iránti undor mára elöl áll az általános értékek rangsorában.

Tennénk hozzá: felsoroltak ma már nem is kissé, hanem jócskán nehezítik Hemingway olvasását. Meg nehezítik egyebek ezekben a feminista, „genderpropagandás”, polkorrektes és mi még nem, mi még igen: újabb időkben. – Bár úgy látjuk, a háború még nem tűnt el, bírja a strapát, tűri a kritikákat, megjegyzéseket rendesen.

Kapcsolódó cikk

BALKÁNI BIKAVIADALOK: Két ember megsérült, amikor a Covid-19 nevet viselő bika berontott a közönség közé

Megjegyzések? Idetűznénk még, hogy Az öreg halász és a tenger magyarul 1956-ban jelent meg Ottlik Géza fordításában. (Eredetiben: The Old Man and the Sea.) Jóval később valamikor egy hévízi konferencián Zalán Tibor írókolléga akadt bele rögtön a címbe itt Magyarhonban, mondván, hogy nyilvánvaló, miszerint a főhős, Santiago „horgászik” és nem „halászik”. – Ugye, mint a NAGY-HO-HORGÁSZ, és ebben jórészt igaza van. De már sajna későn?

P. S. Hemingway, aki objektív oknál fogva nem vehetett részt a balkáni háborúban, a Balkánon is híres. Ma is fogalom, bár kétségtelenül egyre ritkább, egyre halványabb, ugyanakkor még mindig van vonzereje. Így például a bosznia-hercegovinai Bijeljinában (ahol Balkanac kolléga is megfordult rég), a Fasiszta terror áldozatainak útján található Hotel Balkan éttermében egy Hemingway-idézet olvasható. Arról szól – in vino veritas –, hogy a híres író igazából nem sajnál semmit, egyedül azt, hogy életében nem sikerült több bort elpusztítania.

KOCC-KOCC! DURR-DURR!

Durran a pezsgősüveg, durran a puska. Ismét kondulhat a harang. – Akár sorozatban is.