Bácsborsód, Mohol, Chicago etc. (ohne fényképezőgép, vagy éppen igen)

Mottó: „A jövő analfabétái azok lesznek, akik járatlanok a fényképezésben.” (M. N. L.)

Állítólag létezett valamiféle fluoreszcens anyag, amit a hadsereg használt még az első világháborúban a hadszíntéren való éjszakai könnyebb eligazodás érdekében. Ez nagyon megtetszett neki, aztán amennyire a helyszínen lehetett, próbálta művészi célokra is felhasználni. Emellett az őrség unalmas óráiban a tábori levelezőlapok hátuljára rajzolt, megörökítve a frontélet nyugalmasabb szakaszait, de komolyabban csak akkor kezdett foglalkozni mindezzel, amikor megsebesült, majd bekerült az odesszai kórházba.

Szerencséje volt, nem találták el oly pontosan, ahogy eltalálták az egyik távolabbi, szintén erősen vizuális beállítottságú társa fényképén látható szerencsétlen katonát. Eléggé jól jött ki a bajból, nem is kellett rokkantan leszerelnie.

Ezerkilencszáztizenkilenc márciusában ő is aláírta a magyar aktivisták forradalmi nyilatkozatát, ami majd később – más tényezők mellett – nem veszi ki jól magát az otthoni boldogulást illetően, mintegy nyomós okot ad neki a nagyvilágba rugaszkodáshoz. Húszban Bécsben megismerkedik Lucia Schultzcal, aki egyebek mellett beavatja a sötétkamra meg a fotografálás titkaiba, és akit később feleségül vesz. Huszonkettőben kiállítótársával együtt zajos sikert arat Berlinben, amikor is már Moholy-Nagy szignóval látja el műveit. Utóbbi aztán megmarad végig, az 1946-ban Chicagóban bekövetkezett haláláig.

Teljes formájában a művésznév: MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ.

Ő az a világhírű Moholy művészúr, aki eredetileg Weisz volt (ha nem is Weissmüller). Életrajzában olvashatjuk, hogy a magyar Bácsborsódon született 1895-ben. Édesapja, Weisz Lipót korán elhagyta a családot, így László a nagybácsi, bizonyos dr. Nagy Gusztáv irányításával a délvidéki Moholra került, ott élte le gyermekkora legjelentősebb részét. – Innen származik a „Moholy”, a „Nagy” pedig a pártfogó tiszteletére került oda.

Úgy tudják egyesek – mennyi lehet igaz ebből? –, hogy tulajdonképpen a szegénysorsú egykori moholi játszótársak emlékére igyekezett, majd végül alkotta is meg a fényképezőgép nélküli fotográfiát. A Moholy-féle fotogramot, amelyhez nem kellett kamera, csak maga a fény meg a fényérzékeny lap. Mármost, hogy a szegényebb sorsú moholi játszótársak utóbbihoz hogyan juthattak volna hozzá, arról már nem szól a történet, amely kétségtelenül szimpatikus, még ha ingatag lábakon áll is.

Nos, újabban az az örömhír, hogy M. N. L. munkáiból – aki minden formabontás ellenére nagyra tartotta a fotografálást (lásd mottónkat!) – augusztus végéig több is látható a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Pontosan harminckét olyan társának és társnőjének kiemelkedő alkotásával együtt, akik rendre hatalmas, vagy legalábbis jelentős karriert futottak be a huszadik század eleji Amerikában.

Jó részükben alapvetően közös a zsidó családból való származás. A húszas-harmincas években nem járhattak egyetemre a magyarhoni körülmények miatt, így valami szakmát kellett kitanulniuk, márpedig nem egynek közülük a fényképészetre esett a szerencsés választása. – Nem mellesleg figyelemre méltó ezzel kapcsolatba, mármint a hovatartozással az, amit közülük ROBERT CAPA mondott. Nevezetesen, hogy „nem elég a tehetség, magyarnak is kell lenni”. A régi Hollywoodban, vagy azzal kapcsolatban mellesleg hasonló mondásfélék röpködtek…

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel (Robert Capa, eredeti nevén Friedmann Endre, fotográfus-fotóriporter)

Capa Friedman Endreként született anno Budapesten. Forrófejű ifjúként egyszer részt vett egy tüntetésen, ahol lekapcsolták. Mázli, hogy a rendőrfőnök ismerte az apukáját, így megúszta. Később elhagyhatta az országot. Fotós lett belőle. Járt Berlinben, Párizsban, utóbb a spanyol polgárháborúban. Együtt tört előre a katonákkal oda, ahol süvítettek a golyók. Ott, valahol legelöl készítette híres képét a milicista haláláról. Utóbbiról sok vita folyt, hogy tkp. csak megcsúszott-e puskával a kezében az illető, vagy tényleg halálos lövés érte. (?)

Kapcsolódó cikk

Meg nem írt képeslapok (Burger Barna fotói a PIM-ben)

A kérdés nyitva maradt, Friedman Endre ugyanakkor világhírűvé vált azzal a „Robert Capa” névvel, amelyet ő talált ki magának. – Mert egyaránt volt benne fondor és kurázsi.

(A magyarországi Capa múzeumról előző cikkünkben szóltunk Burger Barna fényképeivel kapcsolatban.)

Item.

A Szépművészeti Múzeumban látható munkák alkotói között szép számmal szerepelnek olyanok, akik hölgyfotózással váltak híressé. Közöttük például MARTIN MUNKÁCSI, azaz Munkácsi Márton.

Ő úgy forradalmasította a divatfotózást, hogy kivitte a modelleket a nyitott térbe, ahol szabadjára engedte őket, hogy minél dinamikusabb képeket kapjon. Ezzel aztán az egész divatfotózást megváltoztatta. (Lásd Fodor Marcsi príma írását a Nők Lapja nyári különszámában!)

Végezetül Andor és Norma, azaz:
ANDRÉ DE DIENES & Norma Jean.

Dienes Andor – Zajzon István feltorjai református lelkipásztor dédunokája – valahol a harmincas években Párizsban vásárolt magának egy Rolleiflex kamerát, amely végigkísérte őt hosszú útján. Azon a kanyargóson, amely New Yorkon át Hollywoodba vezette. Ott történt vele, hogy valamelyik napon a munkára egy széles mosolyú, vörös hajú lány érkezett, bizonyos Norma. Norma Jean, aki egyszer majd szőkévé változik, kisvártatva Marilyn Monroe névvel meghódítja a világot úgy, hogy utóbb még a szubkultúrában is megveti két szép lábát. Fellibbenő szoknyáját. Egyike lesz a popart ikonjainak: púúúú-pu-pi-dúúúú.

Amúgy: van, aki forrón szereti és egyebek. (Van, aki meg csak melegen, mert „senki sem tökéletes”.)

Lehet, hogy szerették is ők forrón egymást, ám kapcsolatuk félresiklott. Ahogy Norma kapcsolatai közül előbb-utóbb mindegyik, egész életével együtt, azonban ez bővebben más lapra tartozik. Dienes stúdiójában egyébként olyan hírességek fordultak meg később, mint Anita Ekberg, Ingrid Bergman, vagy a férfiak közül Marlon Brando.

Nota bene: Andor képei is ott láthatók a Szépművészetiben, Norma Jeannel.

– Kérem szépen. Tessék idenézni (CSÍZ!).