Connect with us

Horvátország

Március 8-a, Nők Napja

Már gyermekkorom óta a nők egyenjogúságának támogatója vagyok, amióta apám elmagyarázta, hogy a „nők” közé tartozik rajongva szeretett édesanyám is, de egyáltalán nem értek egyet a szélsőséges feminizmussal, amit a múlt évezred végén volt szerencsénk megtapasztalni

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Minden együttérzésünk a szerencsétlen ukrán, orosz, magyar, stb. nőké, embereké, akik halottaikat siratják, s nem kis részük életét egy bőröndben, nejlonzacskóban hurcolva menekül a közelgő front elől
Minden együttérzésünk a szerencsétlen ukrán, orosz, magyar, stb. nőké, embereké, akik a halottaikat siratják (Forrás: Khartiia Brigade)
A cikk meghallgatása

A megboldogult „cocolizmusban”, illetve a szintén jobblétre szenderülő Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, jeles nap volt. Ilyenkor köszöntötték fel a gyermekek az édesmamát szívből jövő, ám elképzelhetetlenül otromba kacatokkal, a férfitársadalom pedig az elvtársnők tiszteletére felöntött a garatra. Kivételek voltak, de ez volt a szabály. Mindazonáltal, a szocializmusnak el kell ismerni, hogy többet tett a nők egyenrangúságának elfogadásáért, mint bármelyik más társadalmi rendszer. Választójog, a tanulásra, karrierre való jog, és végül de nem utolsósorban, a nem kívánt terhesség megszakítására való jog anyáink, nagyanyáink előtt megnyitotta a lehetőséget a patriarchális rendből való kitörésre, a nők minden téren kiemelkedő szerepet játszottak, beleértve a politikát is. Persze, problémák voltak és mindvégig maradtak, pl. az azonos munkáért, azonos bért eleve nem, vagy nehezen érvényesült, de ez így maradt a mai napig, 21. század ide, vagy oda.

Feminizmus és maszkulinizmus

Szóval, már gyermekkorom óta a nők egyenjogúságának támogatója vagyok, amióta apám elmagyarázta, hogy a „nők” közé tartozik rajongva szeretett édesanyám is, de egyáltalán nem értek egyet a szélsőséges feminizmussal, amit a múlt évezred végén volt szerencsénk tapasztalni.

A férfiak „ellányosításának”, megfélemlítésének stratégiája fényes eredményeket hozott a „haladó” nyugati társadalmakban, többek között ezért nincs elég katona és gyermek.

Meg ezért van az, hogy a büszke, a mérgező maszkulinizmust a világból kiutáló honleányok most nem mernek éjjel az utcán sétálni – igaz, olyan helyek is vannak, ahol nappal sem nagyon.

Persze legszebb öröm a káröröm, most a woke-ok fojtogatják a feministákat, akik úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna. Történelmi igazságnak érzem, hogy mi, Közép-Kelet európai parasztok, jobbára kimaradtunk a nagy fene haladásból, és hogy ez egyre inkább kifejezésre jut.

Háború? Köszönjük, inkább nem

A fentiekből kiviláglik, hogy bár jobb helyzetben vagyunk, mint nyugati társaink, ha kaszára-kapára kell kelni, és védeni a hazát, egyáltalán nem biztos, hogy ez kívánatos is. Ha eltekintünk attól, hogy mi itt a déli végeken közvetlenül is megtapasztaltuk, hogy hogyan néz ki egy háború élőben és testközelben, a háborúság elméleti síkon sem kívánatos. Egy cseppet sem.

Ha már az európai elitek zöme úgy gondolja, hogy valami miatt a békekötés helyett ki kell tartani az utolsó ukránig – ami már azért is hülyeség, mert az összeomlást kapituláció, illetve békekötés követi – ám legyen.

Viszont azok a felvillanó lehetőségek, hogy mi masírozzunk Muszkaország felé, egyenesen rettenetesek. Mint ezt bármelyik háború ékesen szemlélteti, így az ukrán-orosz háború is, ennek során emberek halnak meg, pusztul a vagyon, a világ.

Ennek eredménye tengernyi szenvedés, amit az átlagpolgár, a szegény ember kénytelen elviselni, mert a fényes arcú vezetők természetesen bebiztosították magukat, bankbetétek, villák, óvóhelyek formájában.

Minden együttérzésem a szerencsétlen ukrán, orosz, magyar, stb. embereké, akik halottaikat siratják, s nem kis részük életét egy bőröndben, nejlonzacskóban hurcolva menekül a közelgő front elől.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy ezt Stjepan Mesić volt horvát elnök egyszer képletesen megfogalmazta, „ha a vihar felkavarja az állóvizet, okvetlenül felszínre bukkan a sz*r”. A háborús nyerészkedők története egyidős a háborúk történetével, az emberi dögkeselyűk vagyonokat keresnek más nyomorán.

RAND

Kapcsolódó cikk

2018 RAND Annual Report

Ha már témánál vagyunk, most miért nem tüntetünk az ukrajnai háború ellen? Hol vannak a „Békét most!” feliratok, a nagy felvonulások, illetve miért nincsenek? Már napok óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nyugati világ, alles zusammen nem tud belenyugodni a vereségbe.

Valahogy úgy viselkedik mint az egyszeri kártyás, aki azzal magyarázkodott, hogy a baj nem az volt, hogy veszített, hanem az, hogy vissza akarta nyerni a pénzét.

Az Oroszország megrendszabályozására kigondolt furfangos tervek mindenesetre halomra dőltek össze – lásd a Rand Corporation 2018-ban kelt, idevágó anyagát -, de ezt senki hajlandó, illetve meri bevallani. Most görcsösen keresik annak módját, hogy hogyan is „nyerhetnék vissza a pénzüket”, és ez nem jól néz ki.

Számszaki lábjegyzet, nők és férfiak

Emlékeztetőül, a II. világháborúban a résztvevő országok a becslések szerint mintegy 100 millió katonát mozgósítottak. Az áldozatok számát 50-70 millió főre teszik. A katonai áldozatok számát 22-25 millió fő között határozzák meg a kutatók. Közülük hadifogságban mintegy ötmillióan pusztultak el. A civil áldozatokat a legfrissebb kutatások 40 és 52 millió között valószínűsítik.

Számos országban – méretéhez viszonyítva – aránytalanul sok áldozatot követelt a világégés. Ez különösen a polgári halottakra igaz.

Az 1939-es népességi adatokat figyelembe véve a II. világháborúban a Föld lakosságának 3,17-4 százaléka halt meg. Németország 1939-es lakosságának 8-10 százalékát veszítette el, míg a Szovjetunió esetében ugyanez az adat 13,5 százalék.

A legkisebb veszteségeket az USA szenvedte el: az ottani áldozatok számát 420 ezer körülire teszik. Magyarország lakosságának mintegy 6,35 százaléka, 580 ezer fő veszett oda.

A BALK Hírlevele


Meteorológia



B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Szlovákia

Oroszország

Kína

Európai Unió

IN ENGLISH

Egy hét legjava