A tudósító és az elemi csapás, avagy apokalipszis tegnap, ma és holnap

Mint már erről többször is szó volt, nyárelején hagyományosan le szoktam vonulni a fővárosból Cérnára, egy bűbájos kis kelet-szlavóniai faluba, hogy aztán csak őszre térjek vissza. A régi parasztház, amelynek felújításába minden, ha nem is felesleges, de fennmaradó pénzecskénket már évek óta beleöljük, lassacskán elérkezett abba a fázisba, hogy teljesen lakhatóvá váljon. Szépségversenyt biztos nem nyerne, mert a csinosításra nemigen futotta, de a civilizáció minden vívmányával felszerelten igen kellemes tartózkodást biztosított, legalábbis nyáron, mert a fűtést még mindig nem oldottuk meg. Az idén is minden a megszokott ritmusban folyt, megérkeztünk, feltöltöttük a hűtőládát, a hűtőt, feleségem kéthetes időszakokban ingázott Zágráb és Cérna között, és egy pillanatban a gyerek is megkapta az évi szabadságát és lebuszozott az atyjához kéthetes önfeledt anarchiára.

Aztán jött a szerda, július 19-e

Július 19-én, szerdán semmi sem utalt arra, hogy a délutáni órákban egy mini világvége csap le a falura. Amikor délután négy után nekiveselkedtem megírni a BALK-os penzumot, még a Zágrábon végigszáguldó szupercella volt a téma. Orkáni erejű szél, megrongált tetők, eldőlő daru, a földből kicsavart fák, és sajnos két emberáldozat.

Miután Cérnát hagyományosan elkerülik a nyári viharok – általában a falu előtt válik szét a viharfront és vonul el jobbra és balra a település mellett – senki sem aggódott különösebben a drámai jelentések miatt.

A megindított cikkben éppen azon morfondíroztam, hogy a földrengés, az áradások után, most még csak a Godzilla és a vulkánkitörés hiányzik, amikor perceken belül besötétedett és dübörögve, mint egy tehervonat, nyakunkon volt a vihar, és a pokol tornácáról eleresztett szelek.

Szinte azonnal elment az áram, kongva-kopogva tört, repült a cserép, eresztékeiben recsegett-ropogott a ház, hogy perceken belül mindenfelé elkezdjen csurogni be a víz.

Cérna, ez még csak a kezdet

Gyakorlatilag az egész ház úszott, a szél kicsavarta a bejárat melletti fiatal fügefát, nagy puffanásokkal hullott a mennyezetről a vakolat. Bénultan ültem a sötétben, még gondolkodni sem gondolkodtam nagyon, csak hallgatództam, a hangok után tájékozódva próbáltam felbecsülni a keletkező kárt.

Talán húsz percig tartott, amíg a vihar magja átvonult Cérna felett, utána „csak” az eső zuhogott vagy fél óráig, trópusi bőséggel: a megszaggatott tetőkön át eláztatott embert és állatot.

Abban a pillanatban még nem lehetett felbecsülni a katasztrófa mértékét, de senkinek sem volt kételye a felől, hogy nagy a baj.

Nekem személy szerint annyi mázli azért kijutott, hogy a „buliszoba”, ahol a nagy asztalnál akár egy tucat ember is kényelmesen elfér és ahol a hangszóróimat, erősítőimet és a hangszerek zömét tárolom, elvarázsolt kastélyként száraz maradt, s talán ami a legfontosabb, a sarokba beállított ágyam is.

Szerencsés körülményként még csak kettőt tudok felvonultatni: volt otthon víz és tartalék cigaretta.

Sötétedés előtt még hallottam a szomszédokat, ahogy körüljárják a házat, fényképeznek, utána meg gyertyát gyújtottam, bámultam a lángot, füstöltem és a fejemben elkezdtem írni a cikket a BALK-nak.

Az egyik pillanatban aztán betoppant a legaranyosabb szomszédasszony a világon, megmutattam neki a beázott szobákat, és kettesben szörnyülködtünk. Ekkor kezdett körvonalazódni a katasztrófa mérete: az apja háza, lejjebb az utcában jóformán tető nélkül maradt, kidőlt a kémény és egy nagy krátert hagyott maga után a tetőben, de kidőlt a kerítés is.

Büszkeségük, a tavaly bejegyzett apartmanok a szomszéd házból, szintén súlyosan károsodtak, saját házukról is pár helyen lerepült a cserép és a nagymama háza – Isten nyugosztalja a nénit – félig tető nélkül maradt.

A nagy vaskapujukat, amely normálisan befelé nyílik, kifelé feszítette a szél, a szomszéd öccse, Jaksa pedig jóformán tető nélkül maradt, azzal, hogy nála két gerendát is eltört a fergeteg. Miután a szomszédasszony megbizonyosodott róla, hogy kutya bajom, elment, én meg némi gyertyabűvölő szeánsz után kínomban lefeküdtem aludni.

Negyed ötkor arra ébredtem, hogy zuhog az eső, csurog a szobában a víz, a mennyezetről további vakolat válik le, és landol a víztócsában.

Csütörtök, július 20-a

Másnap hétágra sütött a nap, és vele együtt némi bizakodás is megjelent, hogy talán minden jóra fordul. Majdcsak megjön az áram, talán sikerül mestert találni, aki helyrehozza a tetőt – ez utóbbi meglehetősen kétséges volt, mert akkor már tudtuk, hogy a megye jó részét megtépte a vihar.

A rossz hír az volt, hogy biztosra lehetett venni, hogy áram még pár napig nem lesz. A szomszéd már említett öccse ugyanis a Horvát Villanygazdaságnál dolgozik, és a számára elsősegélyként egy dízel-áramfejlesztőt kiszállító kollégák elmondták, hogy a megyében egyes helyeken akár tíz napig is tarthat az áramszünet, mert néhány helyen a távvezeték oszlopait is megrongálta, vagy éppen kidöntötte a szél.

Viszont a brigádok éjjel-nappal járják a vidéket, és az ország más részeiről is érkeznek a szerelők.

A rossz hír az volt, hogy áram még pár napig nem lesz

Én kínomban csak úgy üresben pengettem a basszusgitárt, eszegettem, meg ötletszerű intervallumokban aludtam. Valamikor a délután folyamán aztán a szomszédasszony irányításával berobogott a takarítóbrigád, amelyet rajta kívül két jócskán hetvenen felüli, ám elképesztően erélyes német hölgy képezett.

Mint kiderült az elűzött helybeli svábok ivadékai, akik vinkovcei rokonuk temetésére érkeztek, és a szomszédok apartmanjában vettek ki szállást. Fél-háromnegyed óra alatt végigrepesztettek a házon, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg jobb idők jönnek.

A szomszéd végzett a saját háza és az apartmanok tetejének foltozásával, a szomszédasszony bátyja, aki Dubrovnikban van feleségével együtt idénymunkán, felutazott a tengerpartról, és valahogy baráti segítséggel rendbe rakták az öregnél is a tetőt, és mindenki csak egy dolgot hajtogatott: csak ne legyen eső.

Hát lett.

Először éjfél után kezdett zuhogni, majd az éjszaka folyamán még kétszer. Ismerős alapállás: ülök, bámulom a gyertyát, csurog a víz mindenfelé, tompa puffanással válik le a vakolat.

Péntek, július 21-e

Reggel benézett a szomszéd az örömhírrel, miszerint szombaton jönnek a mesterek, és rendbe rakják nálam is a tetőt. Miután cserép, épületanyag még véletlenül sincs – szinte óránként érkeznek a lerakatra a teherautók, de ahogy megjön az anyag abban a pillanatban szétkapkodják az emberek – abban állapodtunk meg, hogy leszedjük a cserepet a teraszról a fáskamráról és a nyári konyháról. Majd ha kicsit helyreáll a rend, majd lefedetjük, de egyenlőre ez az egyedüli megoldás.

A szomszédnak, aki szerdától négy órát ha aludt, még arra is futotta az erejéből, hogy mérgelődjön a haszontalan újságírók felett: tény hogy ezekben a napokban minden Zágrábról szólt, a Szlavóniát sújtó elemi csapásról csak annyit lehetett tudni, hogy valami volt.

Helyben megkezdődött az információk áramlása, rokonok, barátok, ismerősök terjesztették a híreket, így számomra is részletesebben kirajzolódott a kép.

A park a falu központjában gyakorlatilag megszűnt létezni, a közvilágítás vasbeton oszlopait sok helyen ketté roppantotta a szél, miután helyenként helyreállt az áramszolgáltatás, egyes boltok kinyitottak, és működik a benzinkút is.

A szomszédos, Cérnától pár kilométer távolságra fekvő Gradište falva talán még inkább pórul járt, szinte egyetlen lámpaoszlop vagy villanypózna nem maradt állva, az iskola udvarát körülkerítő téglafalat egyszerűen elfektette a szél.

A szomszédos Gradišteban az iskola udvarát körülkerítő téglafalat egyszerűen elfektette a szél

Az öreg, egészséges hársfát, amelynek törzsét három ember is alig tudta körülérni, gyökerestől fordította ki a földből a vihar. A szemtanúk szerint a földből napvilágra kerülő gyökérzete akkora volt, mint egy ház.

Ugyancsak gradištei sztori, hogy az ott elhelyezkedő meteorológiai mérőállomáson 180 kilométer/óra szélsebességet mértek, és lehet hogy ennél többet is mértek volna, ha nem száll el a műszer. Mert a szó szoros értelmében elrepült, úgy elsöpörte a szél, hogy máig sem lett meg.

Az eső természetesen csütörtökről péntekre virradóra is esett, csak, hogy ne unatkozzon az ember.

A péntek egyébként eseménytelenül telt az előző napokhoz képest, derült volt az ég, motorfűrészek hangjától, kopácsolástól volt hangos a falu. Délután ötkor letettem arról, hogy megjön az áram – a mélyhűtőben kezdett kritikussá válni a helyzet, viszont akkor már holtbiztos volt, hogy tényleg csak szombaton jönnek a mesterek, hogy helyrehozzák a tetőt.

Hat óra tájt gyülekezni kezdtek a fellegek, hogy olyan fél hét körül, nagy égzörgéssel, villámlással kezdjen elvonulni egy nagy viharfront a falu melett. Egy jó óráig úgy tűnt, hogy ezúttal megússzuk, drukkoltam is, mint a világbajnokságon, de végül csak nem jött össze.

A forgatókönyv sajnos már ismerős volt: elsötétedett a világ és perceken belül nyakunkon volt a vihar. Ez szerencsére csak kisöccse volt a szerdai Belzebúb fattyának, ami végigvert bennünket, arra viszont untig elegendő volt, hogy ismét elsodorja a frissen kijavított tetők nagy részét. Az eső, egyem a szívét, bőséggel zúdult alá, ismét feláztatva az alig megszikkadt szobákat, mennyezetet.

Később odaát Szerbiában Újvidéket verte szét, de az egy másik történet.

A statikus elektromosság akkora volt a levegőben, hogy egy pillanatra kigyulladt a szobában jelzőfény gyanánt bekapcsolva hagyott lámpa, később a szomszédasszony mesélte, hogy a bolt előtt parkoló autóján nagy szikrák gurultak végig.

A telefonból még csütörtökön kifogyott a töltés, Cérnáig véltem érezni a Zágrábban kuksoló feleségem idegességét. Tizenegy körül felbukkant működő telefonnal a szomszédasszony – halász-vadász boltjukba a délután folyamán megérkezett az áram -, így tudtunk röviden beszélni a nejemmel.

Igyekeztem megnyugtatni, hogy jól vagyok, ami egy bizonyos fokig igaz is volt, mert a körülményekhez képest egész jól elvoltam, a szobám továbbra is száraz maradt, ma sem értem, hogyan. Tudattam az asszonnyal, hogy körbetelefonáltam a haverokat, de sajnos mindenki nyaralt, így kérdezősködjön ő is, ki szállítana vasárnap Zágrábba.

Mert Cérnán maradni már nem volt semmi értelme.

Végül az asszony nagy megkönnyebbüléssel a hangjában tudatta, az áldott jó Bubreg Đurđa vállalta, hogy lejön értem.

Szombat, július 22-e

Szombaton szembesültem az újabb fejleményekkel. A szoba csurom vizes, a csillár vezetékestől kiszakadt, a kisszoba dettó úszik, a fürdőszobában, a gangon, a konyhában mindenfelé víztócsák, törmelékek.

Káromkodtam magamban egy sort, aztán megcsináltam a kávét, és kezdődött az üldögélés a vaksi számítógép előtt. Egyértelmű volt, hogy áram még napokig nem lesz, és hogy a mélyhűtő tartalma mehet egyenesen a kukába.

Aztán további várakozó álláspontra helyezkedtem, de sajnos mesterügyileg csak délután, valahol fél hatkor kerültem sorra. Nem tudták befejezni, de megígérték, hogy holnap korán reggel jönnek és megcsinálják. Átjöttek a szomszédok, hoztak egy teli power bankot (külső akkumulátort), így feltölthettem a telefont.

Elmondtam, hogy elhatározásom végleges, a rossz lábam miatt úgy sem tudok semmit sem mozdítani, mester, takarítónő még legalább egy hónapig nem lesz, a ház meg gyakorlatilag lakhatatlan. Továbbá az sem lényegtelen, hogy ezzel a szomszédoknak is egy gonddal kevesebb lesz, nem kell még engem is totojgatni a felfordulás kellős közepén.

Aztán telefonálgattam, kicsivel éjfél után pedig ismét eleredt az eső. Jó két órán át zuhogott – az éjjel még kétszer esett – én meg ültem kábultan, tehetetlenül a gyertyafénynél. A víz csurgott, a vakolat mállott, a szék támlájáról pedig gúnyosan nézett rám a nyári optimizmus jelképe, a szalmakalap.

Elemi csapás epilógussal

Vasárnap reggel hétkor tényleg befutottak a mesterek, két és fél óra alatt helyreállították a tetőt, összecsomagoltam a cuccomat, megjött Đurđa, így visszautaztam Zágrábba.

A házat áramtalanítottam, a szomszédasszony megígérte, hogy kiüríti a mélyhűtőt és igyekszik majd rendszeresen szellőztetni, hogy száradjon, aminek száradnia kell. A biztosító majd fizet valamicskét, állami segélyt is ígértek, tehát valahogy majd lesz. Hogy vissza tudunk-e menni még idén, kérdéses, nem bocsátkozom találgatásokba.

Hivatalosan a kárfelmérés csak ma, hétfőn kezdődött, de eltart egy darabig. Mint már mondtam, a szélvész súlyosan megrongálta a vármegye településeinek többségét, Cérnán a település 1350 épületéből csak 20 vészelte át épségben a katasztrófát.

Az imént mondták a hírekben, hogy a települési villanyhálózatokban keletkezett kárt 21 millió euróra teszik, de az egész hálózatban keletkezett kár ennek többszöröse, mert nem csak a falusi, hanem a távvezetékek is károsodtak.

Itt már nem lesz termés

A mezőgazdaságban végzetes a pusztítás, csak a hozzám szomszédos utcában lakó Bošković nagytermelőnél – akinél tavasszal szoktuk venni a spárgát – közel 2 millió euróra becsülik a kárt, mert a hűtőház is tönkrement.

A tehenészetek is rosszul jártak, mert az áramszünet illetve a közlekedés szünetelése miatt nem tudták eltárolni, leadni a tejet, a sok szegény embernél pedig tönkrement az éléskamrát jelentő hűtőládákban tárolt hús, amelynek el kellett volna tartani a következő disznóvágásig.

Ahogy vonultunk végig a falvakon, csak az járt az eszemben, hogy Istenem, csak ne jöjjön még egy vihar. Ma már tudjuk, hogy jön, ennek a napja pedig kedd lesz.