Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Finnország a mai napon a NATO 31. tagállama lett, ezzel a majdnem pontosan három évvel ezelőtt csatlakozott Észak- Macedóniát követi a sorban. Az előző héten, miután Recep Tayyip Erdoğan török államfő jelezte, hogy támogatja Finnország tagságát, a török parlament is ratifikálta az ország csatlakozásáról szóló szerződést. A finnek tehát bent, de mennyit kell majd várniuk a svédeknek? A megromlott svéd-török politikai kapcsolatok miatt Ankarának nem sürgős az ügy, miközben a magyar-svéd kapcsolatok is mélyponton vannak, pedig Svédországban alig találni „magyar kurdokat”.

A kurd kérdés

A két északi állam az orosz agresszió árnyékában tavaly májusban jelentette be csatlakozási szándékát. Noha az Egyesült Államok és a szövetség pozitívan fogadta a két felkészült és ütőképes hadsereggel rendelkező állam szándékát, a török elnök viszonylag hamar jelezte, hogy ezt csak feltételesen tudja támogatni.

Az azóta egyébként többször módosított kívánságlista központi eleme a Kurdisztáni Munkáspártra (PKK) vonatkozott, arra a terrorszervezetre – amellyel a török fegyveres erők kisebb-nagyobb megszakításokkal 1984 óta harcban állnak.

A több európai országban lévő kurd diaszpórához hasonlóan jelentős a PKK-szimpatizánsok és szervezeteik száma, köszönhetően annak, hogy Svédország több mint százezer kurdnak ad otthont.

Mivel a svédországi kurdok különösen nagyfokú szabadságot élveznek, külön kisebbségként is vannak kezelve, emiatt nyugat-európai összehasonlításban is szabadabb, aktív közösségről van szó.

Így a kurdok helyzete gyakran napirendre is kerül Svédországban, amihez az utóbbi években az Iszlám Állam elleni harc, a szíriai kurdok függetlenedési törekvései, az ellenük indított török katonai intervenciók vagy a törökországi kurdok helyzetét érintő változások szolgáltatják a muníciót.

A bírálatoknak köszönhetően a kétoldalú kapcsolatok egyre jobban megromlottak az utóbbi években Törökországgal, amely már korábban is nehezményezte a PKK-hoz kapcsolódó szervezetek tevékenységét, ellenezte a svéd kritikákat (különösen, amikor azok a török demokráciáról, sajtószabadságról szóltak), és zokon vette, hogy a 2019-es szíriai beavatkozása után Svédország fegyverembargót léptetett életbe (sőt, uniós szinten is igyekezett ezt elérni).

Mivel az uniós csatlakozási folyamat is effektíve befagyott, hiszen a legutóbb 2016-ban volt rá példa, hogy megnyitottak egy fejezetet, s a 2005 óta folyó tárgyalások során eddig csak egyet sikerült lezárni, azt is még 2006-ban, emiatt voltaképp politikailag kevés vesztenivalója volt a török kormányzatnak ha feltételeket szab Svédországnak és Finnországnak a NATO-csatlakozásukért cserébe, mivel ez az egyetlen aduász, ami alapján elérhet valamit.

Ráadásul a PKK-elleni harc örökzöld belpolitikai népszerűségforrás, ezért a már a 2023. tavaszi választásra készülő török államfő talált egy olyan témát, amiből csak győztesen kerülhet ki: amennyiben a két ország teljesíti a kéréseket, győztesen ratifikálhatja a parlament a csatlakozást; amennyiben pedig nem teljesülnek, erőt mutatva lehet várakoztatni őket.

Ennek fényében nem véletlen, hogy ezekben a már problémás kérdésekben kért a török fél előrelépéseket – felvállalva azt, hogy számos NATO-tagállam, köztük az Egyesült Államok is nehezményezni fogja ezt a lépést.

A tavaly júniusi NATO-csúcson Erdoğan végül támogatta a tagfelvételt, aminek érdekében már történt is előrelépés, mivel június 28-án Svédország, Finnország és Törökország háromoldalú mechanizmusról állapodott meg, ami lehetővé teszi a svéd és finn helyzet monitorozását.

Ezzel Ankara biztosítottnak látta, hogy a csatlakozás után sem fog majd a két északi ország hátat fordítani a kérések teljesítése terén, másrészt pedig ezzel eldőlt, hogy egy elhúzódó csatlakozási folyamatról van szó, hiszen a török fél meg akar arról bizonyosodni, hogy valóban életbe lépnek a kért törvényi módosítások és valóban megfelelően járnak-e el az északiak.

A törökök egyelőre jegelik a svédeket

Ősszel valóban történtek előrelépések, de január végével megfeneklettek a tárgyalások, mivel Erdoğan ellen is tüntetésekre került sor Svédországban, illetve még Koránt is égettek – ez utóbbi pedig rendszerint érzékeny pont Törökországban.

A török államfő jelezte, hogy így a tárgyalások is leállnak, amennyiben nem történik változás Svédországban a szabályozások terén (minden esetre egy februári, Korán-égetést ígérő tüntetést már nem is engedélyeztek).

Noha a svédek tényleg igyekeztek: tavaly ősszel még alkotmányt is módosítottak, hogy elfogadhassanak egy szigorúbb terrorellenes törvényt.

Ebben a helyzetben következett be a február 6-i törökországi földrengés, amely több mint 50 ezer áldozatot követelt, s hatalmas gazdasági csapást is jelent – már 100 milliárd dolláros károkról szóló becslések is napvilágot láttak –, így a közelgő választás miatt fokozottabban nemzetközi segítségre szoruló török vezetés is készebbnek bizonyult a kompromisszumra.

Ezért az amerikai külügyminiszterrel való tárgyalások és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár törökországi látogatása segített pozitívabb elbírálás alá helyezni a kérdést.

A török fél végül úgy döntött, hogy szétválasztja a két ország csatlakozásának kérdését, amit megkönnyített, hogy a 2019-ben bevezetett fegyverembargót a finnek januárban feloldották, másrészt Helsinki esetében az elhanyagolható méretű kurd diaszpóra vagy a szintén terroristának tekintett gülenisták csekély száma sem okozott konfliktust, így nem is volt annyi kérés török részről.

Ami a svédeket illeti, a közeljövőben nem várható előrelépés: a török államfő jelezte, hogy mindenképp megvárják a svéd új terrorellenes törvény életbe lépését (ez az eredeti tervek szerint június 1-je lehet).

De még ez sem garancia arra, hogy ezután a török fél rögtön lépni fog, hiszen az eddigiek alapján meg akar majd győződni arról, hogy Stockholm valóban elkezdi-e felszámolni a PKK-párti szervezeteket, valóban letartóztatnak-e a törökök szerint terrorizmus kötődő személyeket legyenek azok PKK-sok vagy gülenisták, esetleg valamilyen szélsőbalos terrorszervezet tagjai.

Problémák pedig lesznek, mivel a kezdeti kéttucat kiadandó személy (terrorista) listája már több mint 120-ra nőtt, miközben a svéd bíróságok egymás után utasítják vissza a török kéréseket.

A svédek minden esetre a május közepi törökországi választások utánra, a július 11-12-i vilniusi NATO-csúcs előttre várnák leghamarabb a csatlakozás ratifikálást, de könnyen lehet, hogy a török parlament még mindig halogatni fog, s nyáron pedig elmegy szabadságra, hogy aztán október elejéig ne is történjen semmi.

Igaz, az így „nyert” idő a svédek számára lehetőséget ad, hogy terrorizmussal vádolt személyeket adjanak ki, illetve visszafogják a PKK láthatóságát, de ebben az esetben is legkorábban ősszel várható pozitív döntés a törökök részéről, már amennyiben lesz.

Ahogy már említettük: a megromlott politikai kapcsolatok miatt Ankarának nem sürgős az ügy, s ez a kiszolgáltatott helyzet arra is jó, hogy visszafogja a svédek részéről érkező belpolitikai bírálatokat – még akkor is, ha ezeknek a súlya a kérdésben vajmi keveset nyom latba a valós török követelésekhez képest.

Abban az esetben, hogy ha az új kihívó, Kemal Kılıçdaroğlu és az ellenzék nyeri a választástásokat, van rá esély, hogy a Nyugat felé tett gesztusként a török parlament még június végén vagy július legelején ratifikáljon, már amennyiben összeül addig.

De a nagyon optimistáknak érdemes figyelembe vennie, hogy a választási vereség esetén nem biztos, hogy a még mindig legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező AKP annyira megszavazná a törvényt, hiszen a svéd terrorhelyzet már belpolitikai kérdés, miközben az egyik legerősebb parlamenti frakcióval rendelkező nemzeti radikális párt, Jó Párt, amely a hatpárti koalíció tagja, sem biztos, hogy lelkesen megszavazná a svéd csatlakozást, amennyiben valóban nem történnek előrelépések.

Emiatt egyáltalán nem kizárt, hogy Svédország előszobáztatása folytatódni fog, s őszig biztosan várniuk kell a NATO-tagságra, de akár még tovább is.