KORRUPCIÓ, TE DRÁGA! Horvátországhoz képest Magyarország csak homokozó

Most egy olyan ősi dologról beszélünk, amely valószínűleg egyidős az emberiséggel. ??? Nem, nem arról van szó! Hanem arról, hogy nincsen ország korrupció nélkül, bár mindenki harcol ellene. Kínában például, ha az ember túlzásba viszi az ügyeskedést, simán falhoz állítják – majd megfizettetik a lőszer árát a gyászoló családdal -, máshol meg „csak” börtönbe zárják a delikvenst, rövidebb-hosszabb időre.

Szalonképes korrupció

Teljesen téves az a közép-kelet-európai percepció, miszerint a nap- és dicsfényes Nyugaton egyáltalán nincs, vagy jóval kisebb a korrupció. Ott már időközben legalizálták, és úgy hívják, hogy lobbizás, ennél fogva csak kivételes esetekben nevezik néven a gyermeket.

Mindazonáltal, a kéz-kezet mos elve talán sehol sem él annyira, mint a Balkánon, ahol kényszerűségből, vagy éppen sportból, mindenki igyekszik egy kis mellékkeresethez jutni, a többség kényszerűségből, a kisebbség sportból.

Az pedig, hogy valami törvényellenes, errefelé nem szokta zavarni az embereket, mert, mint a gyakorlat mutatja, ha elegendő pénzt lopott össze az ember, még az sem baj, ha a börtönben piheni ki a fáradalmakat. Ugyanis a.) ha az embernek van pénze, még a börtönben is tűrhető az élet, és b.) ha kiszabadul, gazdag emberként élhet.

Horvátországból tekintve, mindig jóízűt somolygok azon, amikor az anyaországi honfitársak arról beszélnek, hogy „szétlopták az országot”. Amint a legutóbbi INA-botrány is megmutatta, Horvátországhoz képest Magyarország csak homokozó, amelyet néha még meg is locsolnak, hogy könnyebben lehessen palotákat építeni.

Horvátország esetében nem a futószalagon gyártott botrányokra kell gondolni – ha nem is havonta, de kéthavonta kiderül valamilyen disznóság -, hanem a 90-es évek privatizációjára, vagyis a vagyonok újraosztására, amihez hasonló csak Ukrajnában és Oroszországban játszódott le.

Horvát business-modell

A 1989 és 2005 között a GDP 100 milliárd dollárral volt alacsonyabb, mint korábban. Ez részben a háborúnak „volt köszönhető”, viszont „súlyosan közrejátszott a privatizációs rablás” is. Szakértők szerint ennek az összegnek a fele, azaz 50 milliárd dollár, eltűnt a privatizáció útvesztőiben.

Az egy kunáért megvásárolt cégek, a teherautókkal Boszniába szállított jugoszláv dinárok ideje ez, amikor az egyébként életképes ex-szocialista cégeket elkótyavetyélték, tönkretették.

Ebben az időszakban 386 ezer ember maradt munka nélkül a felettébb egyszerű „business-modell” következtében: az újdonsült tulajdonosok elbocsátották a munkásokat, és a cégek értékes ingatlanainak eladása után likvidálták a vállalatot.

Rengeteg csinos kis történet volt anno erre a témára, az újonnan támadt oligarchák közül személyesen is ismertem egyet-kettőt.

Mindazonáltal az egyik legregényesebb sztori Ljubo Ćesić Rojs tábornok nevéhez fűződik, aki „elprivatizálta” a megszűntetett hercegovinai Horvát Védelmi Tanács (lényegében a hercegovinai horvát hadsereg) utász egységeinek teljes gépparkját, majd ezekkel a nehéz munkagépekkel részt vett a horvát autópályák építésében. Hogy tévedés ne essék, nem orosz, meg cseh portékáról volt szó, hanem a legmodernebb amerikai Caterpillarokról.

Amikor aztán a 2000-res években a horvát kormány rendet igyekezett rakni az országban, még az alkotmányba is bekerült, hogy a privatizációs bűncselekmények nem évülnek el. Aztán, mint kiderült, ismét a fent említett Rojsnak lett igaza, amikor úgy kommentálta a lezáruló „hősi” időszakot, hogy „aki szerzett, szerzett”.

Néhány kegyveszett alak persze, pórul járt egy kicsit, mint például Miroslav Kutle, a „szlavón mágnás”, de nem kell nagyon sajnálni, mert sikerült neki annyit eldugni ide-oda, hogy ma is bőségesen van mit a tejbe aprítani.

Ehhez képest a mostani egy milliárd kunás INA-ügy gyerekjáték, egy hét múlva már senki sem fog emlékezni rá.