A cikk meghallgatása

Mikó Kolumbusz eccé kikötött Amerikába’, hát látott egy nagy csomó embert, hogy ásnak. – Kik maguk? – aszongya. – Há’ kik vónánk? – aszongya egyik emez. – Láthassa maga, hogy mink a temerínyi kubikosok vagyunk. – Hű, hát akkó maguk engem megelőztek! (Azt a leborult…)

Így mesélte egykor Pásztor Pál pergácsi kubikos. A továbbiakban ugyanonnan azt is megtudjuk, ha akarjuk, hogy a kubikolás különféle építkezéseket, csatornamunkákat kísérő földmunkát jelent, amelyet egy félig paraszti, majd lassanként városiasodó társadalmi csoport tagjai, a kubikosok végeztek. Ilyesmit vagy a legszegényebbek, vagy azok vállaltak, akik szabadabb életre vágytak, mint amilyet a nagybirtokokon végzendő napszámos munka engedhetett meg. A kubikosok bandákba tömörültek, és ezeknek a csoportoknak, amelyek főleg rokonokból vagy utcabeliekből álltak, a bandagazda volt a vezetőjük. Hogy aztán meg melyik mindenre kapható, kalandor eszű bandagazda vihette a “temerinyieket” Kolumbusz előtt az Újvilágba, arról viszont már nem szól se forrás, se fáma. – Forrásműként nevezetesen a Vajdasági ládafia.

Benne persze, így bajosan olvasható a továbbiakban, hogy hát derék Kristófunk kínjában alighanem – saját üvöltő bakihalmazának a kellős közepén – tökön szúrta magát, ám virtuális folytatásként adott történetbe nyugodtan ez is beleférhet. Ebbe az erőst képzeletlendítő, tarka rongyszőnyeg (patchwork) textusba, amelyik az egyik színes darabkájával a mi drága temerini barátunk, Csorba Bélánk kutatásához fűződik. Belőle megtudhatjuk azt is, miszerint odakinn a terepen kubikosaink közösen főztek, egyébként bicskamarci-koszton éltek, azaz kenyéren, szalonnán meg hagymán. Más szóbeli források különben arról is említést tesznek, hogy a folyóparti erdőkben vízzel megtelt kubi’ gödrök az idők folyamán gazdag hallelőhelyekké váltak, amelyekből a zsákmányt ún. tapogatózással lehetett kiszedni. – Ez egy alj nélküli fonott kosarat jelentett, amelyet ezzel a nem létező aljával felfele le kellett nyomni fenékig a nem túl mély vízben, aztán egyszerűen puszta kézzel kitapogatni a halat.

Utána jóccakát! – ahogy örökké emlegetett Sziveri János kománk mondta volt. (Előtte persze,: jó étvágyat!) Egyébként Sziveri is benne van ebben a könyvben, mert ez a ládafia tulajdonképpen egy gazdagon illusztrált könyv a mi gyönyörűséges Vajdaságunkról, egykori magyar Délvidékünk oroszlánrészéről. Térben és időben valahol a Kárpát-medence őskori lelőhelyeitől, eminens szereplőitől – Traianuson, Szent Lászlón, Corvin Mátyáson és a parancsára távolabb tömlöcbe vetett Drakulán, nagy háborúkon és békéken meg mindenféle újabb kori jeles és jeltelen személyen, Titón és Miloševićen át – a Zitzer Szellemi Köztársaságig. Vagy Kovács Sztrikó Zoltánig és Fizi Karcsi kalandjaiig, illetve az újvidéki Magyar Tanszékig. Ahogy vesszük.

A felsorolásból ezen a ponton kár is lenne kihagyni a “zitzert” – ha már részében “oroszlánt” is említettünk –, hogy ugyebár a Szent Istvánunknak behódolni nem akaródzó Ajtonyt óriási, rászámolásos pofonnal leverő Csanád vezér a nagy harc előtt a mai Oroszlámoson “oroszlámokkal” álmodott, aztán innen a név. Igazság szerint – ahogy tanszékünk egyik legendás figurája, dr. Bori Imre is ugyanitt megállapítja – a legjelentősebb álmok közül ez a második. Mert nem mellékesen az elsőt Emese, minden magyarok ősanyja álmodta. Ismerjük jól: ő egy a saját méhéből eredő folyót vizionált, amely aztán stb., stb. Mindenesetre a história szerteágazó és végtelen, s nehéz megtartani történelmi Délvidékünk erre a célra szűknek bizonyulható medrében. A bő áradatban, amelyben abszurd módon olyan hídról is szó esik, amelyik alá nem jutott folyó. Mert valahogy, valahol, valakik elszabták a dolgot. Éppen & nevezetesen a Béga- Bega szabályozása közben Nagybecskereken, ahol az Ezeregyéjszaka meséinek, azaz főhősének, Seherezádénak az emlékét őrzi egy mór stílusban épült ház. – Joggal tartozik ez is az érdekességeink meg a hírességeink közé, amelyekkel-akikkel mind sorjában és érdemjében foglalkozni még egy ilyen félezer oldalnyi kötetben sem lehet, hát még az összes nevet-kiválóságot megemlíteni.

Például csak Magyarkanizsáról Tolnai Ottó írófejedelmet, Koncz István költőt, Nagy Jóska Szkipe táncos-koreográfust, Cigonya festőt, Baráth Ferenc világhírű plakátművészt, Csaba Ferenc birkózó olimpikont. Vagy akár Vajda Orsolyát, aki hatéves korában kezdett focizni Kanizsán, később átkerült a Metalmania női csapatába, a Kék Galambokkal hét országos bajnoki címet szerzett, méghozzá öt kupagyőzelem mellett. Orsolya négy alkalommal jutott be a Bajnokok Ligájába, és játszott olyan csapatok ellen, amilyen például a Bayern München vagy az Atlético Madrid.

Bizony, le a kócsagtollú kalappal:

– Olé!

És ezzel szépen el is értünk a végére. Annyi mindenesetre még idefér a Vajdasági ládafia kapcsán – melynek második, javított kiadása az idén jelent meg (2022-ben tehát!), kiadója az újvidéki Forum és a Magyar Nemzeti Tanács, szerkesztői Berényi Emőke és Herédi Károly, illusztrátora és arculattervezője Oláh Dóra –, hogy hát ennek becses tartalma sorsunkat befolyásoló eseményekről ad számot, kiegészítve az általános iskolai történelemkönyvek tanyagát. Utolsó mondata ennek az asztalt beszakító, könnyen olvasható kapitális műnek, amely kicsik és nagyok számára egyformán ajánlott, így hangzik: VAN MIRE BÜSZKÉNEK LENNÜNK. Például még a HINGÁ-ra is. Hogy az meg mi fán terem, az is megtalálható ebben a lebilincselő ládában.