A cikk meghallgatása

Bizonyára mindenki számára, aki látta, emlékezetes maradt Spike Jonze amerikai rendező 1999-es filmje: A John Malkovich-menet. Amelyben röviden arról van szó, hogy egy tehetséges bábművész, bizonyos Craig Schwartz mutatványa iránt a szeszélyes közönség megszűnik érdeklődni, házassága befuccsol, jómaga anyagilag tönkremegy. Reménytelen helyzetében iratrendezői állást vállal egy manhattani felhőkarcolóban. Csakhamar egy furcsa rejtekajtóra bukkan valamelyik szekrény mögött, amelyről kiderül, hogy az a nagy hollywoodi sztár, John Malkovich agyába vezet. Kolléganőjével, akinek elárulja a titkot, kisütik, hogy üzletet csinálnak a dologból. Elkezdenek x összegért árulni egy-egy Malkovich-menetet.

A film érdekességei közé tartozik, hogy egyik főszereplője, John Cusack előzőleg arra kérte a menedzserét, a lehető legfurább forgatókönyvek valamelyikét mutassa meg neki, John Malkovich pedig – aki igazából csak a második helyen állt Tom Cruise után a fejkölcsönzésre felkérendők listáján – nem is akarta egyáltalán elvállalni. Aztán rossz nyelvek szerint Cruise (Top Gun) agya túl szimpla lett volna ehhez a kanyargós elképzeléshez, Malkovich pedig végül kötélnek állt Francis Ford Coppola unszolására, így aztán elkészülhetett a Malkovich-menet.

Mondani sem kell, jókora siker lett belőle. Utóbb a színházat százszor jobban kedvelő Malkovich sem bánta meg. Neki is végeredményben szép pénzt hozott a konyhára. Mit tett vele, mit nem, az ő dolga, ugyanakkor érdekeseket nyilatkozott a szerepe kapcsán. Például azt mondta, hogy szerinte a színjátszás az egyik legnagyobb varázslat, ami ajtót nyithat valaki másnak a fejébe. – De ez a film – fűzte hozzá – nem csak erről szól. Hanem arról is, hogy manapság az életünk egyre virtuálisabb. A bánatot és az örömöt már nem is a saját életünkben éljük meg, hanem különféle csillagok és csillagocskák bánatát és örömét éljük meg a sajátunkként, ami viszont már csaknem a művészet végét jelenti.

Hogy a fenti prófécia mennyire igaz, azt majd megmutatja a jövő, ha hagyjuk neki megmutatni. Mindenesetre a Malkovich-menet szép sikert aratott Szerbiában is. Azon a tájon úgyszint’ jókora ismertséget hozott ennek a kiváló színésznek: belgrádi FEST-díjat és egyebeket, pedig igazából nem sokat sikerült kihúzni belőle a szláv gyökereit illetően. Hogy azok szerbek, vagy horvátok, ma sem világos. Malkovich egyik nyelvet sem beszéli, amire nem különösebben büszke, hiányérzete sincs nagyon, sima tényként konstatálja. Szerinte egyébként az édesapja a világ leghazugabb fráterének nevezte a saját édesapját, így hát akkor ki venne mérget rá? Bármely származásra.

Most augusztusi bombahír volt viszont, hogy folytatván a baráti együttműködést, John szőröstül-bőröstül, agyastul-lelkestül Szerbiában járt – úgy tűnik, szívesen –, méghozzá Zaječarban. Az ottani régi római település romjainál lépett a sokfelől összeverbuválódott közönség elé, méghozzá egy felújított, meglehetősen rendhagyó színházi előadással. Rendhagyóval, akárcsak az emlegetett film. Címe: A pokoli vígjáték – egy sorozatgyilkos vallomásai. A sorozatgyilkost természetesen maga Malkovich hozza, méghozzá – lévén részben zenés előadásról szó – az Orchester Wiener Akademie és két szopránja meg a híres wroclawi barokkzenekar együttműködésével. A projekt tehát nem új, Magyarországon is bemutatták rég, meg még régebben, ha jól értjük, Ukrajnában is. Ellenben az előadás új elemekkel gazdagodva a másodvirágzását éli most.

Maga Malkovich beszélt a helyszínen a megvalósítás új elemeiről, hangsúlyozva egyébként, hogy szerinte a mozi nem fogja sokáig bírni még a médiák küzdelmében, ellenben a színház, amelynek örökké a halálát jósolják, valószínűleg még bírja sokáig. – Így látja ezt John Malkovich, nekünk meg itt még csak annyi fér bele, hogy röviden elmondjuk, miről van szó ebben a “fergeteges vígjátékban”.

Szóval azoknak, akik nem hallottak róla: ez a “komédia” egy valós történet feldolgozása. Bizonyos Jack, eredetileg Johann Unterwegeré, aki a kilencvenes évek Ausztriájában (mesél a bécsi erdő?), majd Csehországban végül az Egyesült Államokban több nőt is megfojtott. Közben otthon ünnepelt társasági figura volt. Oknyomozó újságíróként a saját bűntetteit ment felderíteni, bűnügyi szakértőként adta elő magát a tévében, elegáns volt és szellemes, senki nem gondolta volna, hogy… Pedig mielőtt ilyen sokra vitte volna, már leült tizenöt évet egy nő meggyilkolásáért. De olyan jó magaviseletű volt, olyan jókat írt a börtönben, hogy még a Nobel-díjas Elfride Jelinek is a szabadlábra helyezését kérte.

Ha véletlenül gyanúba keveredett, Fojtogató Jack azzal védekezett, nem lehet annyira hülye, hogy életének olyannyira boldoggá vált szakaszában, amikor még színházi rendezésre is alkalma adódott, prostikat gyilkoljon. Ez azonban nem győzte meg az amerikai rendőrséget. Miamiban elkapták, amikor egy gyógyszertárban nem tudott zöldágra vergődni a pajzsmirigygyógyszerét illetően, majd annak okán visszatelefonált Ausztriába. A FBI nyomban lekapcsolta, azt követően valamikor kiadták Ausztriának, ahol a szigorú felügyelet ellenére felakasztotta magát. A pertlijére és a gatyakorcára. Megfulladt, mint azok az éjszakai pillangók, akiket a melltartójuk pántjával fojtott meg – mindennemű hahota mellőzésével.