A cikk meghallgatása

Eddig talán már százszor leírtam, hogy Horvátország furcsa hely. Egyrészt Európa kedvenc strandja, másrészt a hi-tech és az IT délkelet-európai központja, a semmiből előpattanó egyszarvúakkal, azaz milliárd dolláros értékű cégekkel. Hogy a fociról ne is beszéljünk, vagyis inkább beszéljünk, mert stadionok ugyan nincsenek, de foci az van.

Texas és Vatikán

A liliputi országban egyaránt jelen van Közép- Európa, a Mediterrán és a Balkán, változatos helyi kultúrákat és a nyelvjárásokat generálva. Mondjuk, kevesen tudják, hogy az adriai szigetek szinte mindegyikének megvan a maga tájszólása, és hogy a Dubrovnik központú Dél- Horvátország annyira különbözik az Észak- Nyugat horvátországi Zagorjetól, mint Texas a Vatikántól.

Ezt oldalakon keresztül lehetne taglalni, de ezúttal a sportról lesz szó, és ezen belül is a fociról, mert az egész ország, ha bevallja, ha nem, fejben már a pénteki brazil-horvát meccsre van rápörögve.

Ezen a vadászgépnek csúfolt MIG-21-es őskövület szerencsétlen földet érése sem változtat, amiről már értesült a BALK nagyérdemű közönsége, és nem befolyásolja Plenković miniszterelnök ékesszóló nyilatkozata sem a schengeni övezethez való csatalakozásról.

Töretlen bizakodás

Bár a horvátok zöme elismeri, hogy a brazilok esélyesebbek, mégis abban reménykednek, hogy Modrić és társai valahogy majdcsak találnak fogást a “kariokákon”.

A horvát Index olvasóinak 73 százaléka azt gondolja, hogy Horvátország sikerrel veszi ezt a toronymagas akadályt, még ha ez a derűlátás teljesen irracionálisnak tűnik is. A számadatok ugyanis kíméletlenek. Brazil lakossága olyan 200 milió, Horvátországé 4 millió se, a brazil csapat értéke kb. 1 milliárd 200 millió euró, a horváté 300 valamennyi.

Donald Trump is ezt nézi

Brazíliában 2,1 millió bejegyzett játékos van, szemben a horvátországi 130-140 ezer focistával, bár a tíz csapatot számláló NB1 alatt már inkább félamatőr viszonyok uralkodnak.

Az országban nincs egy normális stadion sem, a Zágrábba látogató nyugati újságírók mindig attól tartanak, hogy maga alá temeti őket a Dinamónak otthont adó maksimiri aréna.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy a horvát kormányok fütyülnek a sportra, Horvátország meggyőzően utolsó az EU-ban a sportra fordított támogatások tekintetében, fejenként 13,3 eurót fektet a sportba, majdnem kétszer kevesebbet, mint mondjuk Szlovákia és Románia.

És mégis, a horvát sportolók szinte mindenhol az élvonalban vannak. Az egyik legjellemzőbb sztori az, amikor a Kostelić-család elhatározta, hogy megteremti a horvát sísportot, amely, ha ma nem is annyira sikeres, mint a Kostelićok idejében, de ez azóta is létezik.

Visszakanyarodva a focihoz, a válogatott mindig is magában hordozta a háborús idők emlékét, a nemzetért való kompromisszum nélküli küzdelmet, ha kell vért izzadva, az utolsó leheletig.

Persze, az is segít, hogy a másfél horvát utánpótlás iskola – ahogy ezt az újságírók gunyorosan emlegetni szokták -, sorozatban szállítja a tehetségeket, amelyek a Dinamo, vagy a Hajduk kirakatából aztán rendre erős nyugati csapatoknál végzik.

A horvát csoda

A horvát nemzeti tizenegy a függetlenség elnyerése óta eltelt három évtizedben csak a 2010-es dél-afrikai világbajnokságról hiányzott, és a harminc év alatt sikerült nekik egy bronzérmet és egy ezüstérmet összekalapálni.

Ezt, a fentiek ismeretében, nem lehet másként, mint csodának elkönyvelni, merthogy egyetlen ésszerű magyarázat sincs rá.

Az itteni focisták sorozatban szállítják a Dávid- Góliát történeteket, és ezeknek lassan már se szeri, se száma. A horvátok egyszerűen megszokták, hogy akárhogy is alakul a meccs, végül ők győznek, ha másként nem megy, akkor tizenegyesekkel.

Ezért van most is az, hogy – mint már említettük – az egész ország a pénteki brazil-horvát meccsen agyal. Nem zárják ugyan ki, hogy a brazilok egyszerűen ledarálják őket, és súlyos vereséggel búcsúznak a világbajnokságtól. De a rend kedvéért azért odateszik, hogy a labda kerek, a foci kiszámíthatatlan, főleg ha Horvátország lép pályára.