B A Balkanac
A nukleáris szuprematizmus: négerek harca a barlangban

Fehér helyett szóljunk itt picit a feketéről. Valójában szín-e, vagy sem a fekete, a jelképek világában egyre megy. Jelenthet eleganciát is, de elsősorban gyászra enged asszociálni: halálra és elmúlásra. Hogy szívében fény van, mert valósággal magába szívja azt, arra kevesen gondolunk, és nem is ez a lényeg. Valószínűleg nem is ez járt Kazimir Malevics fejében, amikor megfestette ama korszakalkotó absztrakt képét, a Fekete négyzetet (teljességében: Fekete négyzet fehér alapon-t), amely az általa hirdetett szuprematizmussal együtt fogalommá vált a képzőművészetben. Nem kevésbé az egész művészettörténetben.
A lengyel-ukrán származású, kijevi születésű Malevics – tudnivalóan – az 1910-es években dívó orosz avantgárd egyik legkiemelkedőbb mestere volt. A posztimpresszionizmusból nőtt ki, a maga részéről elfárasztott jó pár elképzelést, hogy végül kidolgozza az európai absztrakció egyik alapvető irányzatát, a feljebb említett szuprematizmust. Ez utóbbi csupán két dimenzióval operál, a legegyszerűbb mértani formákból építkezik, s egyik kedvelt színe a fekete, míg a másik a vörös. Célja minden tartóoszlop felrobbantása, az egész világ elalaktalanítása, tárgytalanítása, melynek végén a totál sötétség következik. – Végső lámpaoltás?
Kazimir Szeverinovics Malevics életéről annyit érdemes itt megemlíteni, hogy külföldi útjairól rendre visszatért Oroszországba. Illetve hát a Szovjetunióba, pedig kinn maradhatott volna ő is külföldön, mint például Kandinszkij és társai. De nem, így aztán az történt, hogy ott is fejezte be földi pályafutását, oroszföldön, nevezetesen az akkori Leningrádban. Élete végén mindenkitől elfelejtve, döbbenetes nyomorban. Műveit ma többfelé őrzik féltve: Szentpétervártól – Amszterdamon át – New Yorkig. A legendás Fekete négyzetet pont a Tretyakov képtárban, ahol történetünk mindjárt, apró szusszantás után folytatódik. (…)
Szóval, viszonylag újabb keletű szertekürtölt világhír, hogy két másik képet is festett a Fekete négyzet alá a zseniális Kazimir. A felfedezés természetesen a legújabb technikai vívmányoknak köszönhető – amelyek egy része a hadiiparban is használatos –, s ezek alkalmazásával láthatóvá vált a fedőréteg alatt egy furcsa felirat szintúgy: NÉGEREK HARCA A BARLANGBAN. Más írások négerek pincebeli viadalát emlegetik, azonban egyre megy. Akármelyik variáns is, mai mércék szerint súlyosan rasszista poénnak számít. A rövidke szöveg egyébként valószínűleg utalás Allaine Alphonse francia művész Négerek harca egy pincében éjjel című lírai alkotására, azonban egészen biztosra nem vehető a dolog. Csupán az, hogy azt is átmázolta feketével Malevics (Paint It, Black!). És ez a sztori konkrétan itt nincs is tovább. Illetve hát ezen a sötét pinceajtón át jutunk el a NUKLEÁRIS SZUPREMATIZMUS fogalmáig. Elsősorban azért, mert újabban ismét lábra kapott a malevicsi gondolat a világ totál eltárgyatlanításáról. Más szavakkal a további „boldog globális szimbiózis” maradéktalan tárgytalanná tételéről, ahol bizony nem ecsetben folytatódik a politika.
(De tollban sem.)
Itt ezen a ponton, ha témát nem is egészen, de váltsunk legalább egy kis csenevész, csökött, ám annál merészebb pónilóra! Maradva a sötétség vészterhes fogalmánál. Nos: kutatók számítása szerint, amennyiben példának okáért India és Pakisztán nukleáris háborúba keveredne egymással, abban minimum huszonegy millió ember veszítené életét, azon felül mintegy öt millió tonna korom jutna az atmoszférába, ami óriási természeti katasztrófával járna az egész földkerekségen. Ugyanez az Egyesült Államok és Oroszország konfliktusa esetén 150 millió tonna kormot jelentene, nem beszélve a halottak számáról. Ami végül is úgy jósolható meg laza számszerűséggel, hogy a bolygónkon végül senki se maradna életben. Még az óceánok mélyéhez szokott élővilág is megsemmisülne a bonyolult kémiai láncreakcióknak hála. A mesterségesen előidézett katasztrófa tehát teljes mértékben törölné bolygónk élővilágát. Egyébként az erről szóló írások arról is tudósítanak, hogy a nukleáris háború első hulláma legjobban az Egyesült Államok középső részét sújtaná, ahogy más régiókat is. – Mindenképp figyelemre méltó, hogy Ukrajna ebben a pusztulásban kiemelkedő helyet foglalna el. De hát lényegében tökmindegy, mert akkor az egész Tretyakov galéria is elmehet a francba, azzal az országgal együtt, amelyhez tartozik. A malevicsi Fekete fehér alappal nyomtalanul beleveszne az egyetemes sötét szupremációba.
Négerek nélkül. Vagyis hát: velük együtt. Fehérrel, sárgával, vörössel, minden színnel és árnyalattal, ami csak létezik az Úr palettáján. – Hát kinek kell ez? – kérdem én megfelelő nemes pátosszal, meg kérdjük, persze, rengetegen. – Mely beteg, szétesett, desperált vagy éppen végsőkig cinikus, reménytelenül elveszett elméknek?
P. S. Amúgy nincs semmi baj a művészeti absztrakttal. Megvan a helye a nap alatt, amíg Nap van. Ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy korunk egyik legkiválóbb, legbarázdáltabb agya kétségkívül a Stephen Hawkingé volt és maradt. Immár megboldogult gazdája úgy vélte a fekete lyukakkal kapcsolatban, hogy ha netán sikerülne megfordítani az anyag eltűnésének talányos folyamatát, sokkal közelebb kerülnénk a Teremtés fogalmához. Egyelőre – sajnos – nem erre tart a Hatalmas Gondolkodás.

B A Balkanac
Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.
– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.
Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.
Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.
– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.
Végezetül a témát így zárta Rushdie:
– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.
– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.
Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)
Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Nahát: FUSS EL VÉLE!
-
Koszovó4 nap telt el azóta
KOSZOVÓI ELNÖK: Szerbiának nincs helye az európai nemzetek között, plusz 1 kecske
-
English6 nap telt el azóta
HYPOCRITICAL PROTEST: 52 Serbian and 41 KFOR soldiers injured in Kosovo, including Hungarians
-
Szlovákia4 nap telt el azóta
GLOBSEC 2023: Szlovák biztonságpolitikai fesztivál, amelyre az egész világ odafigyelt
-
Szerb Köztársaság1 nap telt el azóta
Dodik Moszkvába utazgat, mégis kap pénzt az Európai Uniótól