HORVÁT ELNÖKI ÖNTUDAT: Feldughatja a piszkos pénzét, tisztelt Svéd Úr!

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A Zoran Milanović-féle monkey-business sehogy sem akar kifulladni, a horvát köztársasági elnök szinte naponta osztja az észt, támad, sérteget, fenyegetőzik. Bár mindenki számára világosnak kellene lenni, hogy Svédország és Finnország NATO-csatlakozása nem Milanovićon, hanem a horvát kormányon, illetve a parlamenten múlik, ahol a kormánypárt tudhatja magáénak a szavazatok többségét. A horvát politikai thrillerben már elérkeztünk arra a pontra, hogy Milanović nemcsak a környező országok médiaterében nyer teret, hanem a nyugati országokban is.

A vétónak két vége van

Az „apró zöldbab” kategóriába tartozó politikusok természetes ösztöneiknek köszönhetően megérzik a szereplési alkalmat, így Charlie Weimers svéd EP-képviselő érdemesnek találta felkapni a vizet, és egy „twitter-schnecliben” emlékeztetni Zoki Bondot arra, hogy a vétó az a játék, amelyik kétirányú, és hogy Horvátország például szép pénzeket gyűjt be az európai alapokból. Ugyanez vonatkozik Krešimir Beljakra, a Horvát Parasztpárt elnökére, illetve Nino Raspudićra a Most (Híd) képviselőjére is, akik támogatják a köztársasági elnök „nemzetmentő” politikáját.

Mint az életben legtöbbször, itt is rendkívül egyszerű a játékszabály.

Milanović arra játszik, hogy

• a) külpolitikai szinten a lehető legjobban megkeserítse Plenković miniszterelnök életét,
• b) hogy belpolitikai téren felkorbácsolja a közvéleményt, vagyis hogy megszerezze a kormánypárt Plenković által margóra szorított jobboldali „kemény magjának” támogatását.


Egy kis szerencsével mozgósíthatja a padlón heverő, letargikus ellenzéket is, és ezáltal a parlamentben is megszorongathatja a kormányt. Valamilyen hihetetlen fordulattal akár „palotaforradalmat” is kiválthat a kormánypárt köreiben, de ez csak elméletileg lehetséges.

Itt persze, nem arról van szó, hogy a HDZ-n belül idilli hangulat uralkodna – elégetlenkedők mindig, mindenhol vannak -, hanem csak arról, hogy a politikai légkör pillanatnyilag nem olyan, hogy bárki is megkockáztatna valamilyen belső, Plenković elmozdítására irányuló puccsot.

A számítás alapvető hibája abban rejlik, hogy a bosznia-hercegovinai horvátok sorsa közel sem érdekli annyira az anyaország polgárait, mint azt Milanović és a jobboldali kisinasok szeretnék.

Ezt a magyarok kiválóan értik, de most nem rólunk van szó. Plusz még azt is hozzá kell számolni, hogy nyakunkon a nyár, nyáron pedig Horvátországban a fű sem nő, legfeljebb kiég, így mindennemű politizálás kudarcra van ítélve.

Plenkovićot viszont most már szerfelett idegesíti a köztársasági elnök szó- és agymenése, olyannyira, hogy már nem állja meg szó nélkül, igyekszik visszatromfolni, csak ez nem igazán sikerül neki, mert – Milanovićtyal szemben – Plenković nem a csapszéki bunyók embere.

A miniszterelnök abba a helyzetbe került, hogy muszáj reagálnia a köztársasági elnök brutális kampányára.

Ha szó nélkül hagyja, egyes gyengébb elmékben felüti fejét a gyanú, hogy azért hallgat, mert Milanovićnak igaza van, ha meg odaáll leleplezni az oltári nagy demagógiát, ismét veszít, mert egyszerűen nem szokta meg, és valószínűleg nem is ismeri annyira az utcai szlenget, mint a köztársasági elnök.

Helyzet van, vagy nincs helyzet?

Tulajdonképpen nincs helyzet – hiába tűnik a kívülállók számára, hogy itt valamilyen csetepaté folyik – csak „felütötte a fejét” a kakofónia, és mint sok egyéb más ügy Horvátországban, ez is minden következmény nélkül múlik el, szívódik fel, mint egy vakbéltünet.

Egy szép napon Zoki Bond is lekerül a színpadról, és emlékét lassan elmossa az idő, és a hetes eső.

Így élvezzük, amíg lehet, hogy ilyen figurát sodort elébünk az élet.

A legújabb fejlemény, hogy Bond Bondovics válaszolt az uniós pénzek Horvátországtól történő megvonásával fenyegetődző svéd képviselőnek, akinek nyilván fogalma sem volt arról, hogy kivel áll szemben.

Mi tudjuk, hogy ő Bond, Zoki Bond, a pimaszság ólomsúlyú világbajnoka, aki „iszlamofób svéd fasisztának bélyegezte meg Charlie Weimers urat”, aki a horvát elnök szerint „feldughatja a piszkos pénzét, hogy ne mondjam hova.

Aranyos, nem?