A cikk meghallgatása

Bár sokan vártak áttörést az Antalyai Diplomáciai Fórumon tárgyalóasztalhoz ülő orosz és ukrán külügyminisztertől, valójában eredménytelenül zárultak a tárgyalások: nemhogy békéről, fegyverszünetről, de humanitárius folyosóról sem sikerült megegyezniük. Pedig a házigazdák mindent megtettek, hogy legyen áttörés; a török külügyminiszter, Mevlüt Çavuşoğlu külön-külön tárgyalt Szergej Lavrovval és Dimitro Kulebával.

Ideális mediátor

Ennek ellenére Ankara nem adja fel, s továbbra is mediálni akar, jobb esetben pedig fog is a két ország között, ahogy ezt már tavaly ősz óta maga az államfő, Recep Tayyip Erdoğan számos alkalommal jelezte. Törökország erre pontosan megfelelő, hiszen földrajzilag közel van, komoly hatalom.

Közben más országok, így Azerbajdzsán vagy Magyarország is jelezte hasonló szándékát, egyelőre azonban csak Törökországnak osztott lapot Moszkva –, ráadásul Erdoğant komolyan veszi Putyin is, a rossznyelvek szerint Zelenszkij pedig egyenes felnéz rá, ha másért nem, hát karizmatikus személyisége miatt.

Persze, a török fél diplomáciailag is támogatja Ukrajnát, az első perctől az ország területi integritása mellett áll ki, újabban pedig humanitárius segélyszállítmányokat küld, ezrével fogadja be az ukrajnai menekülteket, a fegyverszünetre és a harcok leállítására szólít fel, s most pedig a festői Antalyában látja vendégül a két ország külügyminiszterét.

A korábban eladott Bayraktar TB2-es drónokról most inkább kevesebbet beszélnek – ezt megteszik az ukránok maguk –, de a jelenlegi háborús helyzetben nem a török drónok, hanem esetleg a török diplomaták fordíthatják meg a háború végkimenetelét, ezt Moszkvában is tudják.

Ahogy azt is, hogy Törökország és Oroszország tipikusan a róka fogta csuka példája: túl nagyok egymásnak, hogy lenyomja egyik a másikat – az utóbbi hiába atomhatalom, de az előbbi a NATO-tagja –, így nem marad más, csak a pragmatikus együttműködés és a viták kezelése, ha nem is megoldása.

A két ország érdekszférái amúgy is rengeteg helyen metszik egymást: Közép-Ázsia, Kaukázus, Balkán, Közel- Kelet (Szíria és Líbia), a Fekete-tenger, ahol az érdekellentétek tiszteletben tartása mellett igyekeznek kibővíteni a mozgásterüket. Szóval nem marad más, mint a tárgyalás és megegyezés.

Az ékes példa

Török-orosz viszonylatban ennek ékes példája volt, hogy a 2015 végén az orosz gép lelövése miatt bő fél évre megfagyó viszonyt sikerült rendezniük, s 2016 nyarától korábban sosem látott gazdasági, politikai és mi több, katonai együttműködés vette kezdetét (S-400-as légvédelmi rakétarendszer vásárlása a törökök részéről), ami nem kicsit borította ki a bilit Washingtonban.

A két ország összehasonlításakor eddig inkább az oroszok voltak jobb helyzetben. Korábban az orosz GDP a török kétszeresét tette ki, az utóbbi időben azonban fej-fej mellett haladva veszíti mindkettő a dollárban kifejezett nagyságát, ráadásul a jelenlegi szankciós rezsim közepette vélhetően az oroszok nagyobbat buknak, így Moszkva mozgástere is csökken, ezért a háborús időkben Törökország felértékelődött Oroszország számára.

Főleg, hogy egy olyan NATO-tagállamról van szó, amely nem léptetett életbe szankciókat Oroszországgal szemben, légterét nem zárta le (noha ezt kérték az ukránok), továbbra is veszi az orosz olajat és földgázt (nem is tudnák hirtelen mással lecserélni), s tárt karokkal várja az orosz turistákat. Ezeket pedig úgy tűnik, egyelőre engedi Moszkva – az más kérdés, hogy lesz-e orosz ember, aki megengedheti magának, hogy Antalyába ne tárgyalni, hanem nyaralni menjen.

Persze, az 1936-os montreux-i konvenció háborúra vonatkozó passzusainak aktiválását sokan úgy értékelték, hogy ezzel Ankarának sikerült Putyin tyúkszemére lépnie, valójában nem ennyire rossz a helyzet. Az oroszok Fekete-tengeri flottája elég erős, s Odessza ostromát a szárazföld felől egyébként is biztosítaniuk kell. Ráadásul orosz hadihajó hazatérhet fekete-tengeri bázisára, az más kérdés, hogy ezt most senki sem forszírozza. A végeredmény pedig a konvenció alapján nem is annyira rossz Oroszországnak, hiszen a Fekete-tenger marad az, amit az 1936-os aláírók szerettek volna: háború esetén a parti országok beltava.

Közvetítés ide, vagy oda, Ankara esetében marad a pragmatikus hozzáállás a harcoló felekhez, Törökország igyekszik távol tartani magát attól, hogy végeredményben oldalt keljen választania, bár vélhetően végső soron a Nyugat mellett fogja letenni a voksát.

Még fontosabb ugyanakkor, hogy a törökök a háború minél gyorsabb lezárását szeretnék elérni: a gazdasági hatások a kis-ázsiai államot is érintik majd, ahol az (ukrán) turisták elmaradásától a gabonahiányon át akár a szíriai harcok kiújulásáig mindentől tartanak. Erdoğan tehát a jövőben is mindent meg fog tenni, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a két felet, lehetőség szerint mindenképpen Törökországban, hogy az esetleges siker fényében ő is tündökölhessen.