A SZÓLÁSSZABADSÁG ÚTVESZTŐI: Mit úszhatnak meg a Facebook-elkövetők, és mit nem?

A cikk meghallgatása

A bűncselekmény elkövetésének helyszíne: a Facebook – lassan ez a kategória is bekerül a horvátországi bűnüldözésbe, miután a horvát rendőrség feljelentési indítvánnyal fordult az ügyészséghez egy briševoi záptojás-huszár ellen. Az Arckönyvnek (Pofakönyvnek) nevezett nagy varázslat miatt lányos anyák és hajlott korú gentlemanek is semmi idő alatt felkerülhetnek a világhálóra, és szinte ugyanennyi idő alatt bűnözővé is válhatnak, ha nem vigyáznak a szájukra, illetve az ujjukra, mivel a lájkolástól a dezinformációig és a fröcsögő gyűlöletbeszédig nagyon rövid az út, amely néha a demencián keresztül vezet.

Demokratikus fórum vagy tetthely

Egy tudálékoskodó elemző anno dacumál azt igyekezett bedumálni az embereknek, hogy a Facebook a demokrácia újabb fényes diadalát jelenti, mára azonban már kiderült, hogy a vélemények meglehetősen egybehangzók: a közösségi médiához tartozó hálózatok jelentős részéből több kár származott és származik, mint amekkora haszon.

Mi, akik a tiszteletreméltó banki szektor vagy a gyógyszeripar helyett az újságírást választottuk alaptevékenységünknek, tisztában vagyunk azzal – vagy legalábbis tisztában kellene lennünk vele – hogy a szavakkal csínján kell bánni, mert amit mondunk vagy leírunk, azzal olyan mély sebeket ejthetünk, mint a kardvágással szokás, bár az utóbbihoz még nem volt szerencsénk, mert amerre mi jártunk, arrafelé csak lövöldöztek.

A balkáni sajtóban/médiában hagyománya volt/van az uszításnak, az újságírók hazudozásai többet ártottak az ottani népeknek, mint egy hetes aknaeső.

Miután a sors átlagon felüli empátiával vert meg és zavart össze, akarva-akaratlan át tudom élni a kisgyermekek határtalan fájdalmát a földre pottyant fagylalt miatt, vagy a miniszterelnök, esetleg netalán egy kiközösített ellenzéki vezető vergődését az ellenséges érzelmű sajtó, a tücsök-bogár-kiskutya híreket tartalmazó tabloidok, és nem kevésbé az ellenséges érzelmű polgárok lesújtó véleményének közepette, egy érdekes hírecskére lettem figyelmes.

Mint ezt nem régen hírül adtuk, Andrej Plenković horvát miniszterelnök a minap a zárai (Zadar) hátországban rótta le kegyeletét az ún. Maslenica-hadművelet áldozatai, és azok hozzátartozói előtt.

Politikusi szempontból ez amolyan klasszikus kincstári esemény volt, protokoll-ügy, amit le kellett tudni, és a miniszterelnök eleget tett kötelezettségének, elmajszolt egy kis sajtot, majd hazament.

Záptojásos felbujtó

Mint erre hétfőn fényderült, a zárai (Zadar) rendőrség a legfelsőbb vezetés látogatása előtt előállított néhány kilengésre hajlamos személyt, köztük egy 72 éves briševoi illetőségű lakost, aki a Facebookon lehordta szegény kormányfőt mindennek (nekem mondjuk a “narciszoid nyomorult” tetszett különösen), de megfeledkezett magáról, és azt is le találta írni, hogy “a miniszterelnököt és talpnyalóit záptojással kell fogadni”.

És ezzel bűncselekményt követett el, így most az egész ország a “záptojásos felbujtó” sorsán siránkozik vagy szórakozik vérmérséklettől és igazságérzettől függően.

A sztorira rástartoló horvát média sietve világgá kürtölte, hogy Horvátországban személyi kultusz van kialakulóban, hogy Plenković az új Tito, hogy a miniszterelnök rendőrsége vegzált egy idős embert Facebook-bejegyzése miatt, ami a szent szólásszabadság lábbal tiprása, stb.

És máris jelentkezett egy zágrábi NGO, amely az Emberi Jogok Háza poétikus nevet viseli, hogy aggodalmát fejezze ki az eset miatt, illetve hogy elítélje a rendőrség intézkedését, és mindenkit kiokosítson a szólásszabadsággal kapcsolatban – de ezt már szinte senki sem tudta meg, mert ahhoz végig kellett volna olvasni hosszabbacska nyilatkozatukat.

Tapasztalatból tudjuk, hogy az átlagolvasó fél percnél többet nem veszteget egy cikk elolvasására, így a hosszú szövegeknek, legyenek is bármilyen tartalmasak, mint például ez is, egyáltalán nincs esélyük.

Egészen más kérdés, hogy nekem személy szerint miért nem jut eszembe az Emberi Jogok Háza említésekor a három kismalac tanulságos története, de ezt inkább máskor árulom el, mert ha most belefogok, akkor tényleg nem jutunk a végére.

Szólásos szabadság

Mitől szabad a szólás, meddig lehet elmenni a karhatalom beavatkozása nélkül?

Bizonyára vannak még közöttünk, akik életük jelentős hányadát a vörös csillag árnyékában élték le, ők, hozzánk hasonlóan, tudják, hogy nem kis fáradtsággal sajátítottuk el a virágnyelv és a sorok közötti kacsingatás művészetét, ezért valószínűleg maradéktalanul egyet értünk abban, hogy a demokrácia egyik sarkalatos pontja a szólásszabadsághoz való jog.

Ennek pedig a veleje, hogy az ember szabadon kinyilváníthatja véleményét, és ezt nem lehet számon kérni rajta. Az Európai Emberi Jogi Bíróság ennél tovább is megy némileg, amikor azt mondja, hogy a polgároknak joguk van bírálni a hatalmat, még akkor is, ha “nyilatkozataik sértők, sokkoló jellegűek, vagy nyugtalanítók az államra nézve, illetve a lakosság bármelyik részére tekintettel”.

A sok kicsi, nagy, fiatal és idős mucuka és facsiga, nemre és vallásra való tekintet nélkül, ebből azt vonja le, hogy a világhálóba büntetlenül, korlátlanul és gátlástalanul szerkesztheti be a saját agybaját, ami viszont egyszerűen nem igaz.

Mert annak a szimpla kinyilvánítása, hogy a miniszterelnök vagy bármely politikus hülye, teljesen rendjén van, ezzel nincs is semmi baj, a szólásszabadság – többnyire – megvédi a retorziótól, ami azért “költői túlzás”, de azért higgyünk benne.

Ha viszont azt kezdem népszerűsíteni, hogy a miniszterelnököt meg kell dobálni, záptojással, féltéglával, kézigránáttal, az már nem kóser, és a legkevesebb, amit az ember kiérdemel vele, hogy felkelti bizonyos szolgálatok figyelmét, amelyeknek egyebek között az a dolguk, hogy megvédjék a magas rangú állami tisztviselőket, ők viszont nem tudhatják, hogy egy záptojásban mennyi trinitrotoluol, népszerűbb nevén TNT, van.

Persze, hogy egy ilyen Facebook-bejegyzést követően előbb-utóbb bekopognak, hogy “ugyan mán, Gyuri bá'”, de ezenkívül is sok minden kellemetlen dolog érheti az igazság “facebookos bajnokát”.

Ennél sokkal bonyolultabb a gyűlöletbeszéd kategóriája, amit rásütöttek már erre-arra, és előfordult, hogy nem mindig indokoltan/indokolatlanul.

Gondoljunk csak arra a jámbor, hajlott korú anglikán papra, akit Angliában fülelt le a rendőrség, miután a sarkon prédikálva a Bibliát idézte a házasság mibenlétét illetőleg.

Bár ez eléggé ingoványos talaj, és prejudikatív hozzáállás, mint például az, amit a néphagyomány szerint a skót rendőrség alkalmaz, amely állítólag azzal csap le a hüledező polgárra, hogy nem tett ugyan semmi rosszat, de abban biztos van valami büntetendő, amire éppen készül.

Végül, de nem utolsósorban, létezik még egy kategória, amit szintén szívesen figyelmen kívül hagy az internet népe: az a rágalom. Azt eléggé el nem ítélhető módon a törvény tiltja, hogy jól hangzó hazugságokat terjesszen az ember a haragosáról. Amit nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, az nem létezik, hiába a “mindenki tuggya” effektus.

Utálom a közösségi csatornák lincskultúráját, az összeesküvés-elméletek szektáinak keresztes háborúit, a mindenkit lehülyéző trollokat, az intelligencia-deficittel rendelkező anyázókat és végül a közösségi médiazsoldosokat. Miért nem képesek az emberek egyszerűen azzal beérni, hogy a miniszterelnök hülye?