Meg sem próbálták védeni Károlyiék a Délvidéket 1918-19-ben – Mandiner

Ez a cikk eredetileg a Mandinerben jelent meg ezen a linken. A BALK szerkesztett formában teszi közzé az ottani írást.

– Mítosz a szerbek ereje és virtusa, a magyar és a szerb hadsereg is ki volt merülve a négyévnyi szakadatlan küzdelemben

– mondja a Mandinernek Hornyák Árpád, a Szerb iratok a trianoni békeszerződésről című forráskötet, a Trianon100 Kutatócsoport sorozata nyolcadik darabjának szerzője-szerkesztője.

A könyv elején található tanulmány egyébként részletes bevezetést ad a további mintegy kétszáz oldalnyi, magyarra fordított diplomáciai irathoz, levelezéshez, amelyekből kiviláglik, mi minden zajlott a háttérben a magyar történetírás számára csodálatosan egységesnek tűnő délszláv diplomácia mögött.

– A legérdekesebbek azok a források voltak, amelyek egyfelől az ország gazdasági követeléseket támasztják alá sokszor légből kapott érvekkel, másrészt azok, amelyek az elkeseredett küzdelmet mutatják, amit a magyarországi délszlávok egy része folytatott azért, hogy az alakuló Jugoszláviához tartozhasson, s amin 1919 tavaszától Trianon napjáig ügyködtek, sőt, annál is tovább, miközben 1914 előtt még ötletként sem merült fel a körükben, hogy a Magyar Királyság ennyire belső részei is elszakadhatnak és egyesülhetnek Szerbiával

– sorolja a kutató.

Ugyanakkor dacára annak, hogy már 1914 augusztusában nekiláttak egy leendő békekonferenciára összerakni a megfelelő követelések anyagait, mégis valamelyest felkészületlenül érte őket a helyzet, hogy a másik két társult állam – Horvátország és Szlovénia – érdekei nem mindenben egyeztek az övéikkel.

– Szerbia a stratégiai-gazdasági elveket hangsúlyozta a tárgyalásoknál, mert így remélhette nagyobb területek kihasítását a magyar Délvidékből, míg Horvátország az etnikai elveket, mert így remélt nyereséget Olaszország rovására

– írja le a helyzetet a kutató. Szerbia agrárország volt, de nem túl jó földekkel, ezért ki volt éhezve a bácskai és bánsági termőterületekre, illetve – Belgrád határvárosi sebezhetőségét négy éven át megtapasztalva – minél inkább északra akarta tolni a határt. A horvátok részéről volt bizonyosfokú hajlandóság az önmérsékletre, de tényleg nem holmi társnemzeti hálából vagy korrektségből, hanem mert Dalmácia kapcsán akarták alátámasztani aspirációikat Olaszországgal szemben.

Mindenesetre a szerbek szervezett ellenállásba nem ütköztek, amikor bevonultak a demarkációs vonal által kijelölt magyar területekre, amelyeket a Károlyi-kormány a belgrádi konvencióval szentesített, és eleinte atrocitások sem történtek, főleg nem olyan mértékben, mint a második világháborút követően.

– A demarkációs vonal egyébként is ideiglenesnek volt szánva, a magyar közigazgatás még 1919 elejéig helyén maradt

– jegyezte meg Hornyák.

– Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy még az 1920-ban szentesített határoknál rosszabbakat is meghúzhattak volna az egykori Délvidéken

– hívta fel a figyelmet rá a kutató, aki szerint például a pécsi szénmedence is fontos követelésük volt a szerbeknek, hiszen a szén látta el akkor azt a szerepet, amit manapság az olaj, anélkül nem lehetett ipart működtetni; nem véletlen, hogy nem akaródzott kiüríteniük az új határokon is túlnyúlóan megszállt baranyai térséget.

– Ekkor azonban már késő volt új követelésekkel előállni, a nagyhatalmak már nem támogatták újabb igények kielégítését, ha úgy vesszük, jugoszláv szempontból elmulasztották kérni ezeket a területeket, s meglehet, ha előbb kapnak észbe, most Pécs is szerb lenne

– mutat rá Hornyák, aki egyébként leszámolt a jugoszláv-román háború lehetőségének mítoszával is a volt magyar területek birtoklásáért; mint fogalmaz, a háború után érthetőbbek lettek volna radikálisabb reakciók a nyertesek részéről, ugyanakkor éppen a háborús véráldozatok miatt lehettek éppen óvatosabbak is.

Amikor a mai szerb történettudomány álláspontját kérdezzük, Hornyák egy történettel felel.

– Néhány éve egy oroszországi konferencián a szerb kolléga konzekvensen a Vajdaság »felszabadításáról« értekezett, majd, amikor rákérdeztem, hogy pontosan kik alól akarták felszabadítani a területet, hiszen felszabadításról akkor beszélhetünk, ha egy valahová tartozó területet egy idegen hatalom elragad, és azt elkergetik, mosolyogva annyit közölt, hogy »mi ezt így mondjuk«

– mondta Hornyák, aki szerint valahol érthető is, ez a délszláv háborúk traumája, és azután, hogy végül az 1914-hez képesti egyetlen országgyarapításuk, ami ma is megmaradt, az a Vajdaság.

– Ez egy érzelmekkel átszőtt történet, ahogyan nekünk Trianon, az objektivitás inkább a fiatalabb generációkban és inkább részletkérdésekben nyilvánul meg. Annak kapcsán szkeptikus vagyok, hogy itt a közeljövőben a területelcsatolásokról például közös történelemkönyv szülessen, és azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy lenne olyan szerb történész, aki felvállalná, hogy hozzányúl ehhez a nemzeti mítoszhoz

– fejtegette a Pécsi Tudományegyetem tanára.

Hornyák ugyanakkor nem teljesen pesszimista: kiemeli, hogy tárgyilagosabb, konszenzusosabb a viszonyulás már egymás kisebbségeinek védelme tekintetében hazánk és Szerbia között, és más atrocitások – például az 1944-es délvidéki magyarellenes vérengzések – már tisztességesen elismerésre kerültek szerb oldalról is.

S hogy mit gondol minderről az átlagszerb, hogy hogyan kerültek magyarok az északi határaikra? Hornyák szerint egy dél-szerbiai valószínűleg semmit; a tősgyökeres vajdaságiak ismerik a történelmet, számukra evidencia, azonban a délszláv háborúk után – részben az etnikai tömb megbontásának szándékával – odatelepített szerbek számára korántsem az. Csupán a sérelmek.