A titokzatos sziget és a parafakalap

Nota bene! A minap kürtölődött nagy hangerővel szerte, hogy árverési rekordot döntött egy sokáig kallódó Csontváry-festmény. Magyar viszonyok közt szenzációs négyszázhatvan millió forintért kelt el a Falk Miksa utcai Virág Judit Galéria legutóbbi árverésén, Budapesten, Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című képe, ami új aukciós rekordnak számít a magyar műtárgypiacon.

Hogy éppen Mészáros Lőrinc vette volna meg a kedves feleségének? Nincs benne a hírben.

Lényeg, hogy Tivadar arat, átugorván saját magát, mondhatni, a saját árnyékát, hiszen az eddigi csúcstartó egy másik Csontváry-festmény volt, a Traui tájkép naplemente idején, amelyet kettőszáznegyven millióért vásároltak meg 2012-ben, szintén Virág Juditnál. Mindegy, ki hogyan pattan át a saját árnyékán, a mostani százhatvan milliós kikiáltási ár ugyanúgy rekordnak számít a műért, amelynek startpénzét előzetesen háromszáz-négyszázötven millióra becsülték. Tudnivaló egyébként, hogy az ismert Csontváry-alkotások háromnegyede jelenleg közgyűjteményekben található, ezért a festményei nagyon ritkán bukkannak fel árveréseken, szinte lehetetlen a közelükbe férkőzni. Summázva hát: az ezredforduló óta összesen négyszer szerepeltek – a Traui tájképpel együtt – Csontváry-képek aukción. 2006-ban a Szerelmesek találkozása eladási rekordot döntött a Kieselbachnál a maga kétszázharminc milliójával; a Hídon átvonuló társaság 2006-ban száznyolcvan millióért, az Olasz halász 2017-ben pedig száznegyven millióért cserélt gazdát.

Érdekes, hogy a kép a jelenleg érvényes címét tényleg újabban kapta, nem is akkor rég, mivelhogy a művész által adott eredeti címről fogalmunk sincs (ha egyáltalán elkeresztelte a művét). A skizofréniagyanús zseni fantasztikus alkotását a korabeli sajtó nem is említi, és a megfestett sziget nem is létezik semmilyen térképen, csak olyanon, amit egy rendhagyó elme gyárthat képzeletvilága háborgó tengerén. Még ha Czeizel Endre szerint Csontváry- Kosztka nem is volt skizofrén, a fantázia meg az egész idegrendszer rendhagyó felfokozottsággal működhetett a kis patikusnál, aki a sok gyógyszer között nem találta a sajátját. Elgurult az valahová, ezért inkább a terápiás ecsethez nyúlt. Mindenesetre fantasztikus fordulatú posztumusz fejleménye ez a magyar kortársak meg az örökösök által olyannyira kis kretén idiótának tekintett Maestrónak, illetve szóban forgó opusainak, mert ha valaki nem menti meg a Csontváry-patika padlásán felhalmozott vásznakat, bizony eladják kocsiponyvának: kilóra.

Jó, ez utóbbi ismert történet arról a Csontváry- Kosztka Tivadarról – vélhetően egyik legnagyobb mindenkori festőnkről –, aki az expresszionizmus és a posztimpresszionizmus jegyében olyan remekül örökítette meg például éppen a legutóbbi gyászos történelmi mozzanatként a tekintet szabad szárnyalása elől elrobbantott mostari/mosztári régi hidat, hogy az örök mementóként biztosan megmarad. (Mementóként, még ha építettek is azóta helyette egy “még szebbet és még öregebbet.) Azonban a Csontváry nevű, ecsetekkel és vásznakkal utazó emberünk kalandjairól bővebben majd máskor. Mert tolakszik ide a maga parafakalapjával – meg a bömbölő oroszlánjaival – még egy jeles férfiú, akinek helyet szeretnénk szorítani ebben az év vége felé tartó kis színes írásunkban.

Szerintünk az év egyik legérdekesebb exponátuma Vojnich Oszkár kalandorunk parafakalapja, amely fejfedő maga is kalandos utat tett meg. Ugye tudjuk, hogy a parafakalap, ha nem is véd meg, amikor a dolgok menetével elégedetlen elefánt fejbe kólint a trombitájával, vagy le akarja harapni a fejed az oroszlán, viszont szolid védelmet nyújt a forró afrikai napsugarak ellen. Főképp fehér változatban, egy-két praktikus, szellőztető lyukkal az oldalán.

Idei őszi hír volt – innen a téma –, hogy Vojnich Oszkár vadászkalapja szeptember elsejétől tizenkettedikéig látható a Szabadkai Városi Múzeum (Zsinagóga tér 3.) főbejáratának jobboldali kirakatában. Kapcsolódó cikkek szerint Vojnich – aki 1864-ben született Szabadkán, majd élt 1914-ig, amikor is egy Port Said-i hotelben hirtelen felindulásból szíven lőtte magát – élete kapcsán számos olyan megállapítás született, melyek közül sok már közvetlenül a halála után körbelengte. Nevezték őt rejtélyes nagybirtokosnak, romantikus vadásznak, nyughatatlan vándornak, gyógyíthatatlan szerelmesnek stb. A kutatás kiderítette róla, hogy őt a gazdag Vojnich-család a közös ügyek intézéséből kizárta, ezért inkább a pesti Nemzeti Kaszinó útját egyengette, aztán egyszer csak elege lett a nagyvárosi életből, s útra kelt. Vadászszenvedélye fokozatosan ébredt fel, hogy utána valósággal lángoljon.

Azt is megtudhattuk, hogy a kiállított vadászkalapot viselte, amikor utolsó varacskos disznóját elejtette. Valószínűleg nem a varacskos disznók utolsóját, ahogy egyesek értelmezik, mert tudtunkkal még léteznek varacskos disznók, bár nekik is, úgy tűnik, lassan befellegzik. Mindenesetre megtudhatjuk még V. O.-val kapcsolatban, hogy Kalapis Zoltán írt róla, miként azt is, hogy személyes tárgyai közül több darab a belgrádi Afrikai Múzeumban látható mind a mai napig. A szerb fővárosban, ahol eléggé nagy becsben tarthatják, mert időnként írnak erről a furcsa szerzet Oskar Vojnićról.

Nos, az mindegy, hogy a Mikulás vagy a Télapó hozná-e (maradjunk az előzőnél, közben lehet akár a finn Pukki Papa ugyanúgy), de bizonyára jobban járnánk Csontváry bármelyik festményével, mint evvel a kalappal. Ám ez is csupán nézőpont kérdése, mert vannak valószínűleg olyanok, akiknek inkább a kalap kellene valamely vad, irracionális oknál fogva. Mindenesetre, mit tehetünk alapvetően az ügy érdekében, hogy bármelyiket is megkapjuk? Nos, erősen hinnünk kell, mondjuk hát: a Mikulásban.