B A Balkanac
Trianon 101: kritikai bumeráng, a szerző visszavág
Van egy történet, amelyet e sorok írója már többször elmesélt, de annyira érdekesnek tartja az adott témát illetően, hogy itt is előadja dióhéjban. Mementó! Élt régen egy kínai császár, aki vak volt, pedig nagyon szerette volna látni a maga országát. Benne a sok boldog embert; dalolva röpködő madarakat, virágzó mezőket, stb. Az égen a felhőket, éjjel a ragyogó csillagokat, azonban nem akadt orvos, aki meggyógyítaná. Hiába raktak mindenféle tapaszt a szemére, hiába csináltak vele ezt, meg azt, a sötétség maradt, mígnem egyszer egy híres európai doktor érkezett az udvarába. Kontra kínai hókuszpókusz: a jövevény rögtön megállapította, mi a baj, s meggyógyította. Örvendett is a császár, azonban nem sokáig. Minél többet látott maga körül, annál inkább elszomorodott. Olyannyira, hogy kétségbeesésében végül elátkozta a pillanatot, amikor látni kezdett, s visszakívánkozott a sötétségbe.
Ezt a történetet egy francia szerző vetette papírra még az első világégés előtti időkben, majd Heltai Jenő fordításában, A boldogság fátyola címmel megjelent magyarul szintúgy. Egyfelvonásos dráma formájában be is mutatták a Nemzeti Színházban. Bírálója tüstént akadt, méghozzá Ady Endrénk személyében, aki sok színkritikát írt életében, de ez lett az egyik legdühödtebb. Ady szerint: ha egyáltalán valami jó ebben a darabban, az a fordítás, mert maga az ötlet csapnivaló, amit sajna nem is egy vérbeli író kapirgált elő, hanem egy fantáziátlan orátor, egy publicista, és az eredmény olyan is lett: bődületesen rossz. Teli nagy lapos gesztusokkal, hogy az embernek felfordul a gyomra tőle. Ugyanitt a kritikus jól elverte a színház embereit is, ám ez itt kevésbé fontos számunkra.
Lényeg az – kapaszkodjunk meg –, hogy a mű szerzőjét így hívták: Georges Benjamin Clemenceau.
Minden idők egyik leghíresebb francia politikusa, a Harmadik Köztársaság miniszterelnöke, Clemenceau, a rettegett Tigris, szeretett a szépirodalom berkeiben kalandozni. Ugyanakkor tény, hogy irodalmi remekművekről nem tudunk. A tőle származó belletrisztikát nem ismeri magyar közönségünk, igazából erről az egyről értesülhetett, amelyre a felhergelődött Ady félelmetes morgással vetette rá magát. Hogy menten letépje róla a talmi kínai selymet, közben aligha számolt az esetleges következményekkel, a saját óriási lelkétől nem látván másét. Mindenesetre költőnk nem érte meg a francia drámaíró bosszúját, mert számára közben leereszkedett az utolsó függöny, amely mögé aligha kukkanthatunk be. (Frank Sinatra: The Final Curtain.)
Apropója ennek az írásnak a veszprémi Ex Symposion folyóirat idén – a Rádiós-számmal karöltve – jókora spéttel megjelent (a késést jórészt az átkozott COVID-19 okozta!) rendhagyó Trianon-száma. Szerkesztője Mesés Péter azzal vezeti fel, hogy Trianon, akárhogy is nézzük, tényleg nem a békéről kötött szerződés volt, vagyis nem két fél mindenben megegyező akaratát fejezte ki. Valóban sokkal inkább jelentette a győztes erőteljesen büntető jellegű diktátumát. Ily módon igazságtalan. Kérdés viszont, hogy a Nagy-Magyarország térképét akár kocsmaasztalnál újrarajzolgató magyarok vajon föltették-e valaha is legalább magukban a kérdést, hogy hol hibáztak a történelem során. Hogy vajon igazságos volt-e az akkora Magyarország megléte, amelynek a vesztét most kockás abroszok fölött siratják?
– szögezi le Mesés.
Fentiekhez kapcsolódóan Vajda Mihály úgy ír, hogy ő Bibó Istvánnál találta meg az ehhez fűződő legjobb gondolatokat. Bibó úgy vélekedett ugyanis, hogy békét kellett kötni, ugyanakkor nem csak lehetetlen, hanem teljesen igazságtalan is lett volna fenntartani az ún. Szent István-i Magyarország határait. Csakhogy mégis rossz békét kötöttek, pontosabban kényszerítettek ránk, s ez igaz. A térség népeinek is rosszat hozott, holott a magyarokon kívül a többit jutalmazni akarták (mert ugyebár a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?): Közép-Európa a feszültségek világává vált. Bretter Zoltán mindezt azzal fejeli meg, hogy Trianon a nemi erőszaknak az a nem kevés fantáziát szükségeltető esete, amit úgy kell elképzelnünk, hogy egy bántalmazó aktusnak két áldozata van. Így Romániában több mint száz éve sem a magyarok, sem a románok nem tudták túltenni magukat a traumán, ami az aktussal való szembenézés helyett – mindmáig – mítoszok táplálásába, hisztériába hajszolja a politikai életet. Szüntelenül az egymással való versengés és harc állapotába kergeti mindkét szenvedő ellenfelet. – Ehhez hasonló szellemi érdekességek olvashatók tehát – tucatnál is több szerző tollából – az Ex Symposion 107. számában, melyet drMáriás munkái „díszítenek”. Közülük írásunk szempontjából kiemelt érdekességű/fontosságú az Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében címet viselő műremek.
B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)
Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?
Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
- Ukrajna7 nap telt el azóta
A Times egyike cikke is hozzájárulhatott, hogy Putyin ellen elfogatóparancsot adtak ki
- Koszovó6 nap telt el azóta
Aláírási impotencia, avagy két úriembernek látszó alak világraszóló sztárolása
- Szerbia4 nap telt el azóta
Világháborús emlékművet romboltak le a kínai útépítők Szerbiában
- Horvátország4 nap telt el azóta
A horvát védelmi minisztérium 10 ezer behívót küld ki a tartalékosoknak