Trianon 101: kritikai bumeráng, a szerző visszavág

Van egy történet, amelyet e sorok írója már többször elmesélt, de annyira érdekesnek tartja az adott témát illetően, hogy itt is előadja dióhéjban. Mementó! Élt régen egy kínai császár, aki vak volt, pedig nagyon szerette volna látni a maga országát. Benne a sok boldog embert; dalolva röpködő madarakat, virágzó mezőket, stb. Az égen a felhőket, éjjel a ragyogó csillagokat, azonban nem akadt orvos, aki meggyógyítaná. Hiába raktak mindenféle tapaszt a szemére, hiába csináltak vele ezt, meg azt, a sötétség maradt, mígnem egyszer egy híres európai doktor érkezett az udvarába. Kontra kínai hókuszpókusz: a jövevény rögtön megállapította, mi a baj, s meggyógyította. Örvendett is a császár, azonban nem sokáig. Minél többet látott maga körül, annál inkább elszomorodott. Olyannyira, hogy kétségbeesésében végül elátkozta a pillanatot, amikor látni kezdett, s visszakívánkozott a sötétségbe.

Ezt a történetet egy francia szerző vetette papírra még az első világégés előtti időkben, majd Heltai Jenő fordításában, A boldogság fátyola címmel megjelent magyarul szintúgy. Egyfelvonásos dráma formájában be is mutatták a Nemzeti Színházban. Bírálója tüstént akadt, méghozzá Ady Endrénk személyében, aki sok színkritikát írt életében, de ez lett az egyik legdühödtebb. Ady szerint: ha egyáltalán valami jó ebben a darabban, az a fordítás, mert maga az ötlet csapnivaló, amit sajna nem is egy vérbeli író kapirgált elő, hanem egy fantáziátlan orátor, egy publicista, és az eredmény olyan is lett: bődületesen rossz. Teli nagy lapos gesztusokkal, hogy az embernek felfordul a gyomra tőle. Ugyanitt a kritikus jól elverte a színház embereit is, ám ez itt kevésbé fontos számunkra.

Lényeg az – kapaszkodjunk meg –, hogy a mű szerzőjét így hívták: Georges Benjamin Clemenceau.

Minden idők egyik leghíresebb francia politikusa, a Harmadik Köztársaság miniszterelnöke, Clemenceau, a rettegett Tigris, szeretett a szépirodalom berkeiben kalandozni. Ugyanakkor tény, hogy irodalmi remekművekről nem tudunk. A tőle származó belletrisztikát nem ismeri magyar közönségünk, igazából erről az egyről értesülhetett, amelyre a felhergelődött Ady félelmetes morgással vetette rá magát. Hogy menten letépje róla a talmi kínai selymet, közben aligha számolt az esetleges következményekkel, a saját óriási lelkétől nem látván másét. Mindenesetre költőnk nem érte meg a francia drámaíró bosszúját, mert számára közben leereszkedett az utolsó függöny, amely mögé aligha kukkanthatunk be. (Frank Sinatra: The Final Curtain.)

Apropója ennek az írásnak a veszprémi Ex Symposion folyóirat idén – a Rádiós-számmal karöltve – jókora spéttel megjelent (a késést jórészt az átkozott COVID-19 okozta!) rendhagyó Trianon-száma. Szerkesztője Mesés Péter azzal vezeti fel, hogy Trianon, akárhogy is nézzük, tényleg nem a békéről kötött szerződés volt, vagyis nem két fél mindenben megegyező akaratát fejezte ki. Valóban sokkal inkább jelentette a győztes erőteljesen büntető jellegű diktátumát. Ily módon igazságtalan. Kérdés viszont, hogy a Nagy- Magyarország térképét akár kocsmaasztalnál újrarajzolgató magyarok vajon föltették-e valaha is legalább magukban a kérdést, hogy hol hibáztak a történelem során. Hogy vajon igazságos volt-e az akkora Magyarország megléte, amelynek a vesztét most kockás abroszok fölött siratják?

– Mindenesetre akárhányadik évfordulója van is a trianoni döntésnek, az Ex Symposion nem teheti meg, hogy ne emlékezzen arra, ami nélkül talán nem is létezne

– szögezi le Mesés.

Fentiekhez kapcsolódóan Vajda Mihály úgy ír, hogy ő Bibó Istvánnál találta meg az ehhez fűződő legjobb gondolatokat. Bibó úgy vélekedett ugyanis, hogy békét kellett kötni, ugyanakkor nem csak lehetetlen, hanem teljesen igazságtalan is lett volna fenntartani az ún. Szent István-i Magyarország határait. Csakhogy mégis rossz békét kötöttek, pontosabban kényszerítettek ránk, s ez igaz. A térség népeinek is rosszat hozott, holott a magyarokon kívül a többit jutalmazni akarták (mert ugyebár a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?): Közép- Európa a feszültségek világává vált. Bretter Zoltán mindezt azzal fejeli meg, hogy Trianon a nemi erőszaknak az a nem kevés fantáziát szükségeltető esete, amit úgy kell elképzelnünk, hogy egy bántalmazó aktusnak két áldozata van. Így Romániában több mint száz éve sem a magyarok, sem a románok nem tudták túltenni magukat a traumán, ami az aktussal való szembenézés helyett – mindmáig – mítoszok táplálásába, hisztériába hajszolja a politikai életet. Szüntelenül az egymással való versengés és harc állapotába kergeti mindkét szenvedő ellenfelet. – Ehhez hasonló szellemi érdekességek olvashatók tehát – tucatnál is több szerző tollából – az Ex Symposion 107. számában, melyet drMáriás munkái „díszítenek”. Közülük írásunk szempontjából kiemelt érdekességű/fontosságú az Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében címet viselő műremek.