B A Balkanac
BELÉPŐDÍJ 0 DINÁR: Csillagösvényen Temerinbe, avagy Magyarország „legnagyobb élő írója”

Ha minden igaz, a plakát nem hazudik, aug. huszonnyolcadikán csakugyan bemutatják Temerinben a Csaba királyfi legendájából készült monumentális rockoperát. A székely nemzeti összetartozás művének tekintett alkotást erdélyi és székely népzenei betétek színesítik, és talán emiatt is, de eddig jórészt Erdélyben és a Székelyföldön adták elő. A szövegét G. Nagy Ilián írta, ahogy olvasható, az összes versét & dalát is István Ilián költötte, akire alant majd érdekes egyéniségének okán még mindenképp visszatérünk. Itt folytatólag megemlíthetjük, hogy a vajdasági bemutató védnökségét dr. Kásler Miklós felelős magyar miniszter vállalta személyesen, és hogy a nem mindennapi esemény támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.
Belépődíj: 0 dinár.
Nem mellékesen tudnivaló, hogy a székelyek története kész rejtély, egy valódi puzzle. Tudományos szinten legalább három elmélet létezik a székelység históriáját illetően, ám az maradjon is ott ebben az esetben, a tudori szobákban, magasabb polcokon, hiszen szóban forgó rockopera Csaba királyfi legendájára épül, így több köze van a mesevilághoz, mint a szakliteratúrához. Középpontjában – ha a cím sem csal – Attila hun király egyik leszármazottja, említett Csaba áll. A bonyodalom pedig abból, hogy Attila halála után véres harc veszi kezdetét a két fiú, Aladár és Csaba között. Ebben – a cselekmény fő szála szerint – Csaba két vállal alulmarad, ezért menekülni kényszerül. Előbb a görögök földjére, majd Szkítiába. A hunok maradék része Csigle mezején telepedik le (vélhetően mai Ukrajna), és zömmel várja Csaba visszatérését. Közben tartván a régi ellenségtől, nevüket székelyre változtatják. A csel nem válik be, az ellen rajtuk üt, s fölényes többségével már majdnem a székelyek vesztét okozza, amikor népe könyörgő imáját meghallva: harcosaival fenn az égen, a Hadak Útján (Tejút) megjelenik Csaba, majd alászállva valósággal elsöpri a támadókat, hogy utána visszatérjen a csillagok közé, ahová már földi halandó nem követheti. Esetleg csak a képzelet szárnyán.
Ugye, ismerjük a Székely himnuszt:
Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen,
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillagösvényen.
Szép is, megható is, szétvert ellenséget meg nem kérdez senki, ami a maga módján természetes. Szóval, nem lehet itt nagy baj a librettóval, nincs is különösebb furcsaság azt illetően, viszont a szerző, G. Nagy Ilián személye enyhén szólva rendhagyó. Fejlettebb egója lehet Csabáénál, ha ÉN-jére a saját kijelentéseiből próbálnánk következtetni. Ehhez nem is kell különösebb erőlködés, azonban lássuk előbb a szerző életrajzának bizonyos izgalmas, bár itt erősen redukált sarkpontjait.
Ezek szerint G. Nagy István Ilián Püspökladányban született 1955-ben, méghozzá április harmincadikán, a szerenádok éjszakáján. Már fiatalon verseket, dalokat írt, melyeket önálló előadóesteken mutatott be. Tizenhét évesen felment Budapestre, ott egy angyalföldi gyárban helyezkedett el, ahol hajóláncokat gyártottak. Pesten találkozott Demjén Ferenc-Rózsival, aki azt tanácsolta neki, hogy elsősorban fejezze be a középiskolát, utána jöhet a többi. Így is lett, István azonban ezt követően még nem tért rá a művészi pályára, ehelyett Németországba ment dolgozni. Ott állítólag egy felettébb sikeres sztrájkot szervezett, amikor a magyar munkásoknak, mint kutyának a vacsorája, elmaradt a bére. Ez ’74-ben történt Karl Marx Stadtban, ami után hazajött, hogy postás legyen. Gitárjával csakhamar indult egy országos dalfesztiválon, ahol neki ítélték oda a fődíjat. Utána – egy jókora ugrással a motívumzuhatagos életrajzban – rendezőasszisztens lett az Egyetemi Színpadon, ahol a saját verseit adta elő zsongó klubesteken. Itt ismerkedett meg Áder Jánossal, Stumpf Istvánnal, Kéri Lászlóval, Friderikusz Sándorral, nem utolsósorban Maczó Ágnessel, akit később feleségül vett. Verseit hozta az Élet és Irodalom, minek kapcsán a kritika a költő prófétai hangjáról beszélt. Kilencvenben a nejét képviselővé választották, hogy ezen az úton később Ágnes parlamenti alelnökké avanzsáljon.
Ebben az időben Ilián a politika hátterében dolgozott, plakátokat, propaganda-anyagokat tervezett. Feleségével együtt több könyve jelent meg, egy alkotmányszerűség is, hogy a rendszerváltozás után az önálló művek egész sorával árassza el a piacot. Gyermekkönyvekkel, szociográfiákkal, versekkel stb. Kettőezerben Jézus születése címmel színpadi művet írt, ahogy Csokonairól és John Lennonról ugyancsak. – Tehát itt a pálya definitíve a színpad felé vette az irányt, s így kerülhetett sorra Csaba királyfi is.
Ami kissé bizarr az egészben, s a nem.gogol blogoldalon is olvasható, hogy G. Nagy Ilián, ha nem is kimondottan minden idők legnagyobb magyar írójának, ám mindenképp a legnagyobb kortárs magyar tollforgatónak tartja magát. (Ebbe mintha kicsit bele lenne kódolva egy jelentősebb hely akár az egész világirodalomban úgyszintén, bocs, ha tévedünk…) Szerzőt nem zavarja, hogy a szakma nem ismeri (el), illetve lehetséges, hogy épp ez okozza a folyamatos lelki problémát. Mindenesetre Ő a legnagyobb, mert olyan szerteágazóan, magasröptűen és mélyen szántóan a magyar irodalom területén még nem alkotott senki. Vagy legalábbis nem alkot a jelenben. – Ezt így fogalmazta meg a Parti Nagy Lajosnak elküldött, mintegy tucatnyi oldalból álló levele kapcsán (csupán részletecskét idézünk Tőle):
„…arra mindenképpen gondolok, hogy jelen pillanatban én vagyok Magyarország legnagyobb élő írója. Amikor erre rádöbbentem, megírtam egy liberális dogmatikusnak. Ő azt mondta, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy csak viccelek…”. Természetesen kimagasló művei között említi G. Nagy Ilián a Szent korona misét is, és hát, ami lényeg: a Csaba királyfit. – Mindössze szomorú félreértésből származhat tehát, hogy a neve az előadás plakátján azonos betűméretben szerepel Csabáéval.

B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
B A Balkanac
Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.
Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)
Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.
– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)
Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.
Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)
Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.
A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)
A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.
Kapcsolódó cikk
És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.
-
Montenegró2 nap telt el azóta
Nincs aki dolgozzon a montenegrói tengerparton, 30 százalékkal nőhetnek az árak
-
Oroszország16 óra telt el azóta
OVSZJANNYIKOVA: Putyin mindörökre megalázta az oroszokat
-
Szerbia21 óra telt el azóta
Homokvihar okozott tömegszerencsétlenséget Szabadka és Topolya között
-
English5 nap telt el azóta
Arrests are piling up in Montenegro, after a police chief now the „crypto king” has also been caught