MILANOVIĆ: Nem szeretek a másokat támadó falka része lenni, különösen nem, ha a szomszédjainkat támadják

A cikk meghallgatása

 
A nemzeti labdarúgó válogatott után a horvát kormány sem volt hajlandó fél térdre ereszkedni, és nem csatlakozott a magyar “pedofiltörvényt” vehemensen elítélő országok közös nyilatkozatához. Érdekes módon a horvát köztársasági elnök – aki többször tett már bíráló kijelentéseket Magyarországra – ezúttal nem élt ezzel a lehetőséggel. Sőt!

A falka és a szomszédok

Andrej Plenković miniszterelnök nem nyilatkozott a kérdésben, Gordan Grlić Radman horvát külügyminiszter viszont úgy érvelt, hogy Horvátország nem támogatja a nyilatkozatot, mert ez megosztó jellegű, és szerinte az Európai Uniónak ebben a pillanatban nagyobb szüksége van az egységre, mint valaha.

Ugyanakkor megszólalt Zoran Milanović köztársasági elnök, aki váratlanul támogatta a horvát kormány hozzáállását, mondván, hogy megérti a kabinet álláspontját.

– Nem szeretek a másokat támadó falka része lenni, különösen, ha a szomszédjainkat támadják, még akkor sem, ha nem értek velük egyet

– mondta a horvát köztársasági elnök.

Kultúrember nem szürcsöli a levest

Brüsszelben ismét az európai értékek védelmében verték az asztalt, vagy ahogy ezt Von der Leyen asszony, az EB elnöke szépen megfogalmazta:

– Hiszek a sokféleséget elfogadó Európában. Élni fogok a bizottság minden rendelkezésre álló felhatalmazásával, hogy biztosítsam Európa minden lakosának jogaik tiszteletben tartását, attól függetlenül, kikről van szó, és hol élnek az Európai Unión belül.

Ez így, ahogy van, tiszta sornak tűnik, az Egyesült-(Nagy)- Európa valójában a toleranciáról szól, a “leben und leben lassen” (élni és élni hagyni) filozófiájáról, vagyis arról, hogy minden különbségünk mellett jól elférünk egymás mellett a közös kontinensen.

Meg a pénzről, de ezt most hagyjuk.

Szóval, ami engem rendkívül zavar ezekben a helyzetekben, hogy ismételten ex-katedra kioktatnak bennünket, kelet-közép-európai parasztokat, hogy kultúrember nem szürcsöli evés közben a levest, de más legalább ilyen fontos, ha nem még fontosabb kérdésekben elképesztő érdektelenséget mutatnak.

Az LMBTIQ és a rokkantak

Életem 63 évét nemzeti kisebbségként éltem le, előbb a Jugoszláv Szocialista Föderatív Köztársaságban, majd a Horvát Köztársaságban. A FUEN (Federal Union of European Nationalities) adatai szerint Európában – beleszámítva a kontinens EU-n kívüli országait is -, 100 millió ember él kisebbségi sorban, az EU-ban ebből 50 millió, azaz minden hetedik európai polgár.

Az LMBTIQ-közösség szintén kisebbséget képez – ha többségben lennének, akkor kihalna az emberiség – és ezért jogaikat kétség kívül védeni kell, de nem mások kárára.

Az Európai Bizottság az év elején elutasította az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, vagyis az előbb említett FUEN által kezdeményezett Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezést (Monitory SafePack), a bizottség szerint ugyanis az Európai Uniónak nincs hatásköre, hogy ezen a téren jogszabályokat alkosson, mert ez a tagállamok, és nem az EU feladata.

Ez azonban Mark Ruttenél nem verte ki a biztosítékot, és Von der Leyen asszony sem volt túlzottan érdekelt jogaink biztosításában, bárhol élnénk is az EU-ban.

De fordítsuk egy kicsit viccesre a szót: vajon, ha a katalánok LMBTIQ közösségnek nyilvánítanák magukat, önrendelkezési joguk más elbírálásban részesülne? Az ő zászlajuk is eléggé csíkos.

Felvethető-e a kérdés, hogy a civil szervezetek sorában (is) a szivárványos kollégák megkülönböztetett helyzetben vannak?

Zágrábban például a munka rokkantjainak egyesülete már évek óta egy vasat sem kapott, szemben a húsz-egynéhány LMBTIQ -szervezettel, amelyek “munkáját” természetszerűleg anyagilag támogatják, városi és állami szinten egyaránt.

Brüsszeltől keletre

Mint erre az amerikai Pew Research Institute 2018-ban napvilágot látó jelentése is felhívja a figyelmet, a kontinens nyugati és keleti fele másként látja a világot, nagyok az eltérések a vallás, a nemzet, de még a szekularizáció kérdéseiben is.

Egyértelmű, hogy amikor európai értékekről beszélünk, más a vélemény Varsóban, Budapesten vagy Athénban, mint Stockholmban vagy Berlinben, amely valaha egyszerre volt nyugat és kelet.

Ezt a kérdést nem lehet “demokratikusan erőszakos lekezeléssel megoldani”, csakis kompromisszummal.

Kiindulópontként nem “kinyilatkoztatás” útján, hanem együttesen kellene megállapítani, hogy mit értünk közös európai értékek alatt, mert csak így tudunk tovább lépni.

Attól, hogy az ember kivonul az utcára egy szivárványos zászlóval, még sem az autochton nemzeti kisebbségek védelme nem oldódik meg, sem a roma kérdés, vagy éppen a nők egyenjogúságának kérdése sem, amit az utóbbi időben igencsak elhanyagoltunk.

Csak nehogy megint George Orwellnek legyen igaza!