BEOGRAD: FEST. END

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

 
Zajló hónapunk 16. napján a szerb fővárosban véget ért a Visszatérés a jövőbe feliratú zászlóval futó, sorrendben 49. Nemzetközi Filmfesztivál. Tíz napig tartott, káprázatos volt az éremhullás, és bár korlátozták a közönség számát, sokaknak, akik bejutottak, ez a közösségi mozizás újrafelfedezését jelentette. A szervezők már előre jelezték, hogy ha nem történik valami vadi új katasztrófa, illetve nem következik be radikálisan rossz fordulat a vírushelyzetben, a Kombank nagyterme nyitva lesz mindazok számára, akik időben jelentkeznek. Ahogy a kisebb termek is a tágas fesztközpontban. – Itt persze, nem sok szó esett a szabadbejáratos repi-publikumról. Ugyanakkor a külföldi vendégek jó része – manapság szokásos mód – csupán videón keresztül kapcsolódott be az eseménybe, ez azonban nem sokat vett el az egyre ritkább örömből, szerencsére a tolakodás borzalmaiból igen.

Egyébként hangsúlyosan elhangzott, hogy a dolog mindössze amolyan bemelegítő – ha minden jól megy –, mintegy főpróba a jubiláris 50. FEST előtt, amelyet nem csak hangulatában, hanem a méreteiben is méltó módon szeretnének megünnepelni. Erről azonban egyelőre többet nem árultak el az illetékesek, ugyanakkor a statisztikai adatokból kivehető, hogy a mostani rendezvény sem volt éppenséggel aprócska szösszenet. A maga kétszáz vetítésével, amelyek között játékfilm és dokufilm egyaránt szerepelt, nem beszélve a kentaur-alkotásokról, amelyekkel a műfaji sokszínűséget igyekeztek biztosítani.

And the winner is…? (!) Az abszolút győztes Ivan Ikić szerb rendező Oázis című alkotása, a legjobb rendező pedig a német Oscar Roehler, aki az Enfant Terrible c. filmet rendezte. A legjobb forgatókönyvet az olasz D’Innocenzo testvérpáros írta, Damiano és Fabio. Közös alkotásuk címe: A sötét rege. A legjobb női alakítást a horvát Lana Barić nyújtotta a Tereza37-ben, a legjobb férfi színészi alakítást pedig Nikola Djuričko az Eleven emberben. A legjobb elsőfilmes a török Erçan Kesal, aki a Potenciális jelölt című alkotást jegyzi. A FEST Fókuszában díjnak ugyanakkor A mákföld rendezője, a román Eugen Jebeleanu örvendhet (aki természetesen nem azonos a kilencvenegyben elhunyt híres román költővel).

Tehát a fő zsűri, amelyben Igor Djordjević színész, Dane Komljen és Zakariasz Mavroidisz rendező, valamint Dubravka Kovjanić színésznő és Ines Tanović rendezőnő foglalt helyet (így olvasható ez, ebben a sorrendben a bíráló bizottság személyeinek hivatalos lajstromában), az Oázisnak ítélte oda a fődíjat. Ahogy röviden elhangzott az indoklásban: az alkotás egyedülálló és beleérző mivolta miatt mindazon embertársak iránt, akik adottságok dolgában nincsenek ugyanazon a startalapon a nagy többséggel. Ikić direktor úr ennek apropóján azt nyilatkozta, pillanatig sem gondoltak a film szereplőivel arra, hogy ekkora megtiszteltetés, valóságos mennybe röpítés érheti őket, majd szomorúságának adott hangot amiatt, hogy a díjátadón nem lehetett ott a három főszereplő, egy speciális otthon fiatal lakói közül egyik sem. Mert erről szól az Oázis: különleges helyzetről, amelyben az intézmény említett bennlakói saját magukat alakítják egy feltételezett szerelmi háromszögben, így aztán nincs is közvetlenül a spiccben egyetlen profi színész sem. Ivan Ikić egyébként szeretettel dolgozik amatőrökkel, és ahogy itt többször is aláhúzta: ezt a filmet másképp nem is tudta volna elképzelni, még véletlenül sem, pedig akadtak olyanok, akik szívesen lebeszélték volna róla.

Mindenképp megkülönböztetett figyelmet érdemel Oscar Roehler Enfant terrible-je, amely az 1982-be fiatalon elhunyt Rainer Werner Fassbinderről szól. Fassbinder rendezői világhírnév volt a javából, filmjei máig nem koptak meg, legfeljebb némelyest háttérbe szorultak. Roehler szerint ezen sürgősen javítani kell, hiszen szinte senki sem tudta, ma sem tudja olyan remekül ötvözni az életet a művészettel, mint maga Rainer, nem beszélve a saját színes, vászonra kívánkozó/kínálkozó figurájáról. Ahogy megállapítást nyert, valahol nincs távol Fassbindertől az olasz D’Innocenzo forgatókönyvíró páros világa, amelyben az olasz peremváros lakói jelennek meg mindennapjaikban. Velük kapcsolatban méltán beszélhetünk az egykori itáliai neorealizmus felmelegítéséről, ugyanakkor valami többről is, ami már kimondottan a napjaink hozadéka.

Lana Barić

A legjobb női főszereplő, Lana Barić – ő egy hányatott sorsú hölgyet alakít, akinek sehogy sem sikerül a terhesség, ráadásul átkozott szürke életet él, mígnem egy szép napon úgy dönt, hogy ezen bizony változtat – kiemelte, mennyire örül a rég tapasztalt vetítős hangulatnak. Miként persze, az elismerésnek is, hiszen a Tereza37 sok díjat kapott, ám ő egyet sem ezért a főszerepért. Említésre méltó, hogy a filmet Rade Šerbedžija fia, Danilo rendezte, s hogy a híres apuka is megjelent az idei fesztiválon, emlékeztetve mindenkit azokra a régi szép időkre, amikor még minden úgy volt: kvázi egyben és kvázi rendben. Háborúról – tudomásunk szerint – Rade Šerbedžija sem beszélt, de valamit azért elénekelt. És aztán, persze, elmesélte, hogy ez az egész fesztdolog a jugó újhullámból (feketéből) nőtt ki, mint vadhajtás.

Érdemes még kiemelni azt, amit a török elsőfilmes, Erçan Kesal mondott. Jelesül, hogy az első komoly könyv, amit az apja vett neki, a Híd a Drinán volt, Ivo Andrićtól. Aztán legutóbb, amikor Kustendorfban járt, Emir Kusturica is ezzel a könyvvel ajándékozta meg. Különben ebből a regényből szűrte le a maga számára, hogy a két nép hasonlóképp érez örömben és bánatban egyaránt. Hogy a szenvedést testvérmód éli meg.
_____________________________________________________________
A fenti képen Ivan Ikić, a legjobb film rendezője a díjátadás pillanatában