Titokzatos ösvényeken

Rendkívül izgalmas, kis csoportokra redukált virtuális kirándulásra hívja, legalábbis hívta a minap az érdeklődőket a belgrádi Cervantes Intézet. Ami nem más, mint a Muma Pădurii, azaz az Erdők Anyja című fotókiállítás. A fényképeket tavaly készítette a Timok völgyében élő vlachok tájain és településein Joan Alvado barcelonai fényképész.

A központi téma tehát a helybeliek hiedelemvilágában még mindig élő, Erdők Anyja nevű lény, aki amellett, hogy a természet védelmezője, a nőké is, és aki bármelyik lelkes teremtmény alakját képes magára ölteni. Akár lelketlenét is. Alapjában véve békés természetű, azonban ha magadra haragítod, isten mentsen meg téged! Talán még a véredet is kiszívja. Mindenesetre jobb, ha nem mész ki a fák közé este. Alvadónak timoki útja során többen is állították, hogy látták az erdő mélyén azt a valakit vagy valamit. Mert csakugyan létezik. Ha más nem, abban a félelemben, amit játszi könnyedséggel képes beléd ültetni, és amitől később sehogy sem tudsz szabadulni. Sorozatban álmodod Mumát, minden nehézség nélkül. Megy ez, mint a karikacsapás.

Legsötétebb álmaidban újra és újra kísért ő, ami végül olyan fokú őrületbe kergethet, amelyből, bizony, út kifelé se jobbra, se balra nem vezet.

Elszabadultan burjánzik benned, míg esetleg saját magad véget nem vetsz kínzó rettegéssel dugig megtelt életednek (a rettegés elviselhetetlen foka, ugyebár?), ami valószínűleg nem is megoldás, mert Muma Pădurii a síron túl is üldözni fog, ha úgy akarja. Addig hajszol, amíg meg nem kaparintja azt a beteg, segítségért kiáltozó kis meztelen lelked. A tested pedig vámpírrá nem változtatja, hogy az, szegényke, szerencsétlenül bolyongjon kakasszóig. Rémes éjszakákon át örökkön gyötrő, vinnyogó vérszomjában, miközben a rabul ejtett lélek megszenvedi ezt ezerszer és milliószor, csakhogy nem tud szabadulni. Hiszen ettől és ebből nincs is szabadulás. – Karmai közül Muma Păduriinak, akiről a timokiak sorra állították is Alvadónak, hogy játszik veled, mint a macska az egérrel egy számodra rég vesztes helyzetben. Küzdeni ellene valódi szélmalomharc.

Mindez egy kiállítás kapcsán meglódult fantáziával természetesen arról igyekszik mindenkihez szólni, hogy sosem árt az óvatosság, mert a biztonságosnak tűnő ösvények is könnyedén visznek el sötét, ingoványos terepekre, ahol gyakori az élő sár. Szól még arról, hogy a Jó és a Rossz gyakran együtt jár, mert az éremnek két oldala van, s ha a Jó mögé nézel, könnyen megpillanthatod a Rosszat. Esetleg megláthatod, hogy éppen ott rostokolsz, ahol a jó és rossz út keresztezi egymást. Méghozzá valamiféle pokolian vékony jégrétegen állsz, amelyen moccanni sem ajánlatos. Gonosz dolog.

Egy neves amerikai író regényében van egy képzelet alkotta sziget, amely a megírása során állandóan újabb részletekkel gazdagodott. Végül olyannyira, hogy maga a sziget kezdett kirajzolódni a térképen. Nos, hogy valami ilyesmi történt-e a vlachokkal oly mód, hogy a saját fantáziájuk szülte, végül testet öltő démonaik űzték-e el őket ősi földjükről, a mai Románia felsőbb vidékeiről még valahol a tizenhetedik-tizennyolcadik század fordulóján, vagy valami más, nehéz lenne megmondani már. Elég az hozzá, hogy a manapság Szerbia és Bulgária között több kilométeres szakaszon természetes határt képező Timok folyó völgye szolgált jelentős részüknek új hazául, ahol ma is élnek. – Természetesen a hozott vérszopóikkal együtt. (Megjegyzendő: azon az egyébként is szörnyen szúnyogos vidéken.)

A vámpírszak sok jeles tudósa szerint különben a Balkánon létezik egy hiedelem, amely szerint a vámpírságra hajlamos felnőtt férfi a halála után is folytathatja kapcsolatát a feleségével, netán egy másik asszonyt keres magának. Esetleg felveheti egy másik, frissen elhalálozott személy alakját, és hogy ennél is érdekesebb legyen a dolog: segíthet a házkörüli teendőkben. Vagy lehet rossz szándékú is, megronthatja a kérdéses asszonyt, amivel végül a nő halálát okozza. – Nos, világos, hogy abban az esetben ő is számíthat Muma Pădurii haragjára, míg a nehéz kondér cipelése, keményfa hasogatása és az ilyesmi nem minősíthető elítélendő cselekedetnek. De ne ingereljük tréfával az ördögöt, és ne is tartsunk tükröt a vámpírszenvedély elé, mert még dühödten kiugrik belőle a mi Báthory Erzsébetünk, aki fiatal lányok százait vagy ezreit ölte meg a vérfürdővel párosuló vérélvezet kedvéért. Mert Erzsébetünk is ott lapul valahol a vlachok útipoggyásza mélyén. Ki is les ránk onnan néha, újabb esélyeit latolgatva.

Egyébként a fotográfus szerző gyermekkorában sok történetet hallott a háziállatok vérével táplálkozó chupacabráról, amelyik a kecskék vérét szívja. Ám könnyen rászokhat az embervérre – valamelyik alvó pásztor „szíves beajánlkozásával” –, és ahogy a dél-amerikai nagy vámpírdenevér, onnantól kezdve állandóan azt keresi. Ebben aztán nem is különbözik lényegesen az embertársak vérére szüntelen ácsingózó vámpír polgártársaktól.

A timoki projekttel párhuzamban Joan Alvado, tudtuk meg, Az utolsó ember a földön című fotóesszé-sorozatán dolgozik, amelynek központi témája a népességfogyás. A lakosság ritkulása, esetleg teljes eltűnése egy-egy vidékről, amelynek számos oka lehet. Mi itt ennek csak az egyik lehetséges aspektusát villantottuk fel, a többi meghaladná e szerény kis írás kereteit.
________________
Fotók: internet