Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Balkáni állam Románia? Erre a kérdésre nehéz, sőt, lehetetlen néhány bekezdésben kimerítő választ adni. A román politikai elit viszonyulása a Balkánhoz, mint politikai-gazdasági egységhez ugyanolyan ellentmondásos és a folyamatos útkereséstől terhelt, mint a mai Románia kevéssel több mint 160 éves történelme.

Annak ellenére, hogy a mai Romániában többséget alkotó, gyűjtőnéven románnak nevezett, azonos nyelvet beszélő népesség etnogenezise – több mint valószínűleg – a ma Balkánnak nevezett területhez kötődik, az északra vándorlástól eltelt évszázadok – legalább – három eltérő és sok esetben antagonisztikus fejlődési pályát hoztak létre.

Bár a Kárpátokon túli fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet a létrehozásukkor erős nyugati – értsd: magyar! – hatások érték, a vallási – ortodox – kötődés és az oszmán hatás jelentős mentalitásbeli változásokat okozott, ami elsősorban Havasalföldön érvényesült.

Az 1859-ben létrejött Románia előtt ott tornyosult a feladat, hogy meghatározza önmagát és helyét az európai geopolitikában. A politikai elit a nyugati irányt választotta, de ez a fajta „integráció” felszínes és a szűk vezetőrétegre korlátozódó maradt. Megtörtént az intézményrendszer lemásolása, de ez gyakran csak „tartalom nélküli forma” maradt és a folyamatnak nem használt, hogy a – talán – a fővárosának a leginkább balkáni hangulatú várost kiválasztó új állam olyan gyors ütemben növekedett és olyan eltérő népességeket volt kénytelen összefogni, ami miatt a „román nemzetépítés” felszínes és tökéletlen maradt. A két világháború, majd a másodikat követő kommunista, majd egyre erőteljesebben nemzeti-kommunista időszak gyakorlatilag konzerválta és egy rendkívül vékony és ezért törékeny „nemzeti” mázzal fedte le a román társadalmon belüli törésvonalakat.

Románia geopolitikai önpozícionálási nehézsége jelentős részben ebből a „kisgömböc” jellegű növekedésből adódik. A román politikai elit egyszerre küzd a kisállami megfelelési kényszerrel és a kielégítetlen középhatalmi elvárásaiból fakadó frusztrációival. A fő nyugat-európai központok vonzereje mellett az sem segítette egy koherens román „Balkán-politika” kialakítását, hogy két közvetlen szomszédjával Jugoszláviával (majd Szerbiával) és Bulgáriával szemben a mai napig lezáratlan, legfeljebb csak jobban-rosszabbul palástolt, de a felszín alatt fenntartott területi követelései voltak/vannak (Bánságon és Dobrudzsában).

A második világháború után és különösen Nicolae Ceauşescu rezsimje alatt történtek kísérletek egy balkáni összefogás létrehozására, de emögött nem hosszú távú, stratégiai jellegű megfontolások álltak, hanem csak egy romániai „prágai tavasztól” rettegő diktátor túlélési taktikái. Ceauşescu „balkáni nukleáris demilitarizálási” javaslata nem azért, vagy főleg nem azért vallott kudarcot, mert az akkori nagyhatalmak, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nem vették komolyan Romániát, hanem azért is, mert a román politikai elit – akkor is! – a nagyhatalmakkal való „kiegyezéssel” és nem a térségbeli államokkal folytatott együttműködés révén próbált magának regionális középvezetői helyzetet szerezni!

A rendszerváltás után még ezek a halovány próbálkozások is szinte teljesen leálltak, csak néhány „balkániásznak” nevezett sport- és iskolai vetélkedő maradva utánuk. A román politikai elit újult erővel vette elő a szinte kizárólagos nyugati irányultságot, térségbeli – részben saját magának tulajdonítható – elszigeteltségét azzal próbálva meg ellensúlyozni, hogy elfogadtassa magát a nagy(obb) hatalmak egyenlő, de legalábbis megkerülhetetlen regionális partnereként (Franciaország és Németország számára az EU-ban, az Amerikai Egyesült Államok számára a NATO-ban).

A román külpolitika egyoldalúságának részben az is az oka, hogy a politikai elit is magáévá tette a „balkáni” kifejezés nyugat-európai ihletésű pejoratív, negatív értelmezését és igyekezett a látszatát is elkerülni, hogy bármilyen köze lenne a térséghez. A nyugat-balkáni térség európai uniós integrációs folyamata iránt is csak a térség iránt szóban és tettekben megnyilvánuló magyar érdeklődés miatt mutat némi, sokkal inkább csak látszat jellegű érdeklődést. Részben a román külpolitika Magyarországgal szembeni „vetélkedésének” esnek áldozatául a Dunától délre élő, a román nyelv valamilyen nyelvjárását beszélő nemzeti, etnikai közösségek (pl. a vlachok Szerbiában, az arománok, a meglerománok stb. a Balkán többi részén), mert a román politikai elit inkább feláldozza őket, semmint hogy egyfajta „védhatalom” szerepét ellátva legitimálja Magyarország határon túli magyarokkal kapcsolatos ilyen jellegű politikáját. Mindez annak ellenére, hogy a román alkotmány nagyjából ugyanolyan feladatokat ró a román hatalmi tényezőkre, mint a magyar alaptörvény a magyarországiakra (ld. „tartalom nélküli forma”).

Egyelőre szintén kiaknázatlan területeknek számítanak a gazdasági együttműködési lehetőségek, aminek Románia – túl – lassan javuló (közúti, vasúti, energetikai) infrastruktúrája is oka. Hiába rendelkezik Románia Konstanca mellett az egyik legnagyobb fekete-tengeri kikötővel, ha az infrastruktúra gyengesége megakadályozza a kiaknázását. A regionális együttműködést az sem segíti, hogy Románia Oroszországhoz és Kínához fűződő viszonya szögesen ellentétes több térségbeli állam stratégiájával.

Jelen pillanatban nehéz megjósolni, hogy a román politikai elit változtat-e ezen a Balkán iránt közömbös viselkedésén és ha igen, milyen ingerekre és milyen irányban teszi majd ezt meg. Könnyen meglehet, hogy a többek között a pandémia miatt is átalakuló globális és regionális viszonyok olyan helyzetet teremtenek, hogy már túl késő lesz változtatni.