A cikk meghallgatása

Lehet, kalapács alá kerül, de nem úgy, hogy elárverezik: a híres Ivan Meštrović indiánszobra Chicagóban. Jó, ha nem is épp azon a módon bánnak el vele az ottani illetékesek, ahogy a mi nem kis mértékben pszichés “szakink”, Tóth Laci bánt el Rómában Michelangelo Pietájával, de fennáll a lehetősége annak, hogy eltávolítják a helyéről. Mégpedig Chicago egyik forgalmas teréről. – Legalábbis így adta hírül nemrég a Chicago Monuments Project szaklap. És hogy ennek mi lehet az oka? A rövidke magyarázat szerint nem a törzsfőnök meztelensége, hanem az Indián túlságosan romantikus, erősen egyoldalú ábrázolása.

Hogy utána esetleg mi lesz vele? Jó kérdés. Nem tudunk olyan szoborparkról Amerikában, ahová a kiselejtezett, egyoldalúan ábrázolt indiánok kerülnének. Pesten valószínűleg Marxék társaságának örvendhetne, de amott? Lehet, épp a híres mozibeli indiánölő John Wayne mellé állítaná furcsa sorsa. Hogy aztán pár dollárért meg lehessen nézni őket, ahogy megpróbálván agyonütni az örökkévalóság nehezen múló idejét, egymásnak adogatják a békepipát. Mindenesetre Horvátországban eléggé nagy felháborodást váltott ki a hír, és akadt olyan is, aki a neten azt üzente az agyilag lerobbant amerikaiaknak, hogy pakolják csak össze nyugodtan azt a szobrot, küldjék el a horvátoknak, esetleg neki személyesen.

Ugyanis ő bármikor szívesen látná emitt bármelyik téren. Ráadásul büszke is lenne rá.

Sokak szerint az egész akkor kezdődött – vagy hát, ugye, kapott újabb löketet –, amikor az az ehíresült amerikai rendőr oly brutálisan térdelt rá annak a kisstílű fekete bűnözőnek a fejére tavaly, ahogy tényleg nem kellett volna. Talán csak valamiféle végszükségletben, de itt nem arról volt szó. Mindenesetre tudjuk, hogy az életért való könyörgés nem hatott, hogy tragédia lett belőle: a férfi belehalt ebbe a szadista rendőri intézkedésbe. Azt is tudjuk, hogy aztán nagyméretű megmozdulásokra került sor, amelyekben meglepő módon eléggé gyorsan kirajzolódott az események hatása a köztéri szobrászatra.

Most talán annak az elszabadult újabb szoborcsonkítási és döntögetési hullámnak próbálja valahogy elejét venni (ki)nevezett chicagói bizottság, amelyben egész furcsa válogatási elvek látszottak érvényesülni. Még a sajátjainál is furcsábbak. Így a fellázadt nép haragjának nem csak a gyarmatosítási idők nagy csillagai, hódító “celebjei” estek áldozatul, hanem válogatás nélkül szinte mindenki, aki valamiféle emlékmű formájában a feldühödött tömeg útjába került. Amennyiben épp az örök béke pártján álló indiai Mahatma Gandhi, aki bőven levezekelte volt a bűneit – ha egyáltalán voltak neki –, akkor ő. Meg hát sokan mások. Nemegyszer, észrevehetően, a roppant hiányos történelmi ismereteknek köszönhetően tarolt a plebs. – Ezt a folyamatot ugyan egyelőre lefékezte nem annyira a rendőri hatalom, mint inkább a Covid-19, azonban nehéz lenne megjósolni, esetleg mikor kap újfent szárnyra. (Nem mellékesen: annak előtte az eléggé foghíjasnak látszó történelemtanítás is szárnyra kaphatna.)

Visszatérve a Mester és az Indián esetére, nem csak a horvát, hanem a szerb kommentelők túlnyomó része sem lát logikát a dologban. (Végre egy kis egyetértés.) Így az egyik hölgy például úgy értetlenkedik Belgrádban – a szobor képét tanulmányozva, miközben kísérletet tesz megfejteni a fentieknél kissé bővebb chicagói indoklást –, hogy szerinte így az jön ki, hogy az indiánok voltak azok az elvetemült gazfickók, a “bedbojszok”, akik bestiális módon terrorizálták a szerencsétlen betolakodókat. Nem értették meg az új idők új üzenetét, és annak eredményeképp nem hajtottak rögtön, szégyenükben lesütött szemmel fejet a történelem bajt felismerő kerékkötőiként. Az a sok értelmetlen vérontás és skalpolás nélkül, persze,.

Mindehhez már a Mester egy szót se szól. Nem csak a szoborirtáshoz, hanem ahhoz a virtuális városrendészeti elképzeléshez sem, amely szerint Tamás bátyja kunyhóját is sürgősen le kéne dózerolni, mert túl sok benne a “néger”. Az 1883-as vrpoljei születésű Ivan Meštrović 1962 januárjától némán fekszik az indianai South Bend temetőjében, nem messze az ottani Notre Dame egyetemtől, ahol nyugdíjazásáig tanított, és nem nyilatkozik. Portréja ott lóg az iskolai folyosó falán, mindenki megnézheti, aki arra jár. Egyébként úgy tudni, hogy a chicagói indiánszobor modelljéül a lázadó, majd végül átmenetileg sorsába beletörődő Ülő Bika sziú törzsfőnök szolgált. Mégpedig bizonyos Edward S. Curtis etnológus fotói nyomán, aki az ezerkilencszázas évek elején készített sok-sok képet róla, meg egyáltalán az őslakosok mindennapjairól.

https://www.youtube.com/watch?v=UMxTbSKfomI

Nem sokan tudják egyébként, hogy az élete delén túl jócskán meghasonlott, egykor a Little Bighorn-i csatában az amerikai katonaságot megverő Ülő Bika utóbb csatlakozott a valamikori bölényvadász, ugyancsak legendás Buffalo Bill cirkuszához, amely az első világháború előtt bejárta Európát. William Cody indián harcosokat is felvonultató produkciója, mielőtt folytatta volna útját sátorostul Romániába, nagy sikerrel mutatkozott be az akkori Nagybecskereken. Egyesek ugyan az eredeti indiánok némelyikében felismerni véltek egy-egy arcot a közeli cigánysorról, azonban a sziúk igazi sziúk voltak, csalás és ámítás nélkül. Nekik is egy kis pénzre volt szükségük, cserébe melózni kellett. Buffalo Billnek semmit nem jelentett a halott indián, neki az élők kellettek, ezért viszonylag jól megfizette őket. Ülő Bikának azonban elege lett, kimerítette a show-business. Visszatért az Egyesült Államokba, hogy ott csakhamar eltegye láb alól a karhatalom. És most sorra kerülni látszik a szobor is.

Hiába, a dialektika hal meg utoljára, mondom. És kérem, aki tud, tényleg, találjon logikát mindebben. Munkára fel, hát társaim, esetleg:

– Húzd rá, roma, megittad az árát!

____________________
Kép, videó: internet