B A Balkanac
Ne törjétek akácfáim

– Mert elvisz engem a szél – mondta, énekelte, óva intve figyelmeztette a tisztes társaságot Djordje Balašević. Azt, hogy homok a szélben, azt meg a nem rég úgyszintén elhunyt Balázs Fecó énekelte itt Magyarországon. Nehéz lenne pontosan megmondani, vajon hallották-e egymás énekét. Tény, hogy szépen hangzott mindkettő, ám egyiküknek sem kegyelmezett a C19 ördöge.
Balaševićtyel, úgy emlékszem, a múlt század (jól hangzik) kései nyolcvanasaiban váltottam pár szót. Sebtében történt az újvidéki sportcsarnokban, ahol valami olyasféle megaműsort rendeztek, amelyben írók-művészek vettek részt a természet eszmei védelmében. Festők és szobrászok kiállítottak, performerek performáltak, írók-költők valamiket mondtak, amit gondoltak, csak mindenkinek bele kellett szuszakolódnia szűk öt percbe.
Névhasonlóság alapján egymás mellé kerültünk. Illetve hát előbb ő, utána én következtem. Ki-ki a maga nagy pillanatára várt. És míg fogyatkoztak az A-betűsök, a szervezők valamelyike bemutatott bennünket egymásnak. Djoko B. egyébként nem készült dalra fakadni. Úgy állt ott, mint egy közönséges, védtelen mezei költő a maga lelki gubancaival, aki némi megértésre vár, bár a tapasztalatai alapján az érkező pillanatoktól már nem sokat remél. Rendkívül barátságosan fordult hozzám, én meg gyorsan mondtam pár szót arról, ki is vagyok én. Szellemileg hol próbáltam izmosodni. Az Új Symposion folyóirat említettem, mire szeme felcsillant. Nyomban kérdezte, hogy ismerek-e én onnan valamilyen János… milyen János… költőt? – Persze, – válaszoltam –, Sziveri Jánost.
– Itt van? – Nincs. – Nem hívták? – Beteg – mondtam. Csend, aztán Balašević:
– Jobbulást kívánok neki, és sajnálom, hogy beteg.
Hogy a minden történetben szereplő, minden lében kanál Sziveri milyen nagyon beteg, arról nem beszéltem. Djoko nem is faggatózott, hanem gyorsan elmondta, hogy a Polja főszerkesztője (a Polja a Sympo szerb testvérlapja volt – megj. részemről: B. A. B.!), biztos ismerem, Jovan Zivlak, aki ott unatkozik épp látványosan a sor végén, említette neki Sziverit. Zivlak nagy költőnek tartja, és ő, Balašević, meg is jegyezte így másod vagy harmadkézből az egyik vers részletét, amelyben János a nagyapja haláláról úgy fogalmaz, hogy bizony tragédia az is, ha nem is thébai. – Bólintottam, hogy igen, ismerem azt a költeményt, bár nem jutott eszembe a címe. Aztán már nem jutott több idő az eszmecserére. Menni kellett, Zivlak meg maradt valahol hátul.
Djordje Balašević tényleg nem énekelt azzal az alkalommal, noha sokan bekiabáltak a közönség soraiból, hogy hogyan is van ez meg az a dal? Például a Vasa Ladački, vagy a transzba eső tamburások nótája, azonban a sztár füle botját sem mozdította. Ugyanakkor valamiféle kis intő, metaforikus költői szózat gyanánt előadta az akácfákat, meg hogy mi következik mindnyájunkra nézve abból, ha kivágjuk azokat. Nem csak a lila ákácokat. – Szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy valami hatalmas vészről beszél, csak a hülye nem érti, meg aki nem akarja. Sajna, úgy látszik, mindkét fajtából akadt bőven akkor és ott, az újvidéki SPENS-en. (Vagy ugyanez a rádió M-stúdiójában történt? Végül is tökmindegy.)
Így leírva sokkal hosszabbnak tűnik ez a futó kis társalgás, és lehet az is az emlékezet idősíkokat felcserélő torzításában, hogy csupán csak azt kiabálta be valaki, hogy miért hagyta otthon a gitárját, a másik meg már a kilencvenesekben történt az explicite békéért kiáltó pesti koncertjén. Különben nem is fontos, az viszont igen, hogy idősíkokról beszéltünk. És akkor itt vagyunk a lényegnél, amely szerint a líra rendkívüli módon képes kihozni a múltat a jelen szintjére, s ebben a játékban – ezzel az írással búcsúztatott drága emberünk – iszonyatosan tehetségesnek mutatkozott. Egy egész eltűnt vajdasági tanyavilágot elevenített fel dalaiban a csilingelő nevetésű tanyasi menyecskékről – cuki gödröcskékkel az arcukon –, vidám lakodalmakról, kísérő tamburásokról, hímzett kendőkről, szójátékos remek falatokról (al’ se nekad dobro jelo, Jelo!); ezüst kantáros lovakról, zöld mezőkön viháncoló kis pej csikókról, nem utolsósorban a végtelenül hullámzó búzamezőkről, kukoricaföldekről, amelyek nélkül nem létezhet egy igazi pannon tengerész.
Hogy magyarul is legyen itt egy szerény szójáték: pannon tengerész aligha van tengeri nélkül.
Nem csoda hát, hogy azokban a háborúba torkolló időkben, amikor az „autonomaš” súlyosan megkülönböztető billogját kellet rásütni mindenkire, sőt, hetedhét-határon túlra űzni mindenkit, aki bármilyen módon a Vajdaság sajátos ízeiről, illatairól, jellegzetességeiről beszélt, Djordje Balašević – aki ráadásul egyszer még „Titónak is énekelt” – a hatalom szempontjából aligha jelenthette a jövő emberét. Nem is jelentette. Most meg azért sem főképp, mert meghalt. Ékes bizonyítéka ennek az a neten is utolérhető felvétel, amely a Noć kada je Djoka preplivao Dunav címmel fut, és amely Djordje Balašević grandiózus újvidéki búcsúztatásáról szól. Fekete csónakkal a Duna vizén (Kharón ladikja?), amelyben egy szaxofonos fújja erőteljesen a szaxiját a hangszórókból szóló zenéhez. Mindenfelől fények cikáznak, háttérben a pittoreszk Péterváraddal. Az újvidéki razzia áldozatainak Duna-parti emlékművénél pedig rég látott nagy tömeg áll és túlnyomórészt sír. Érdekes, hogy sok ifjú hölgy van köztük, aki akár a búcsúztatott unokája is lehetne.
https://www.youtube.com/watch?v=ocJXOhzzgHg
Jól megfigyelhető, hogy aligha hord valaki maszkot. Főleg úgy, hogy ne az álla alá tűrte volna. Az operatőr akár az írásunk elején említett műsor egyik operatőre is lehetne, Hoffmann Artúr, akinek a minap futott be a halálhíre. (C19.) Újabb nekrológ lehetne, a kört sajnos, ezzel együtt is, aligha lehetne bezárni.
_______________
Fotó: internet

B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
B A Balkanac
Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.
Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)
Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.
– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)
Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.
Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)
Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.
A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)
A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.
Kapcsolódó cikk
És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.
-
Montenegró3 nap telt el azóta
Nincs aki dolgozzon a montenegrói tengerparton, 30 százalékkal nőhetnek az árak
-
Oroszország1 nap telt el azóta
OVSZJANNYIKOVA: Putyin mindörökre megalázta az oroszokat
-
Szerbia1 nap telt el azóta
Homokvihar okozott tömegszerencsétlenséget Szabadka és Topolya között
-
English6 nap telt el azóta
Arrests are piling up in Montenegro, after a police chief now the „crypto king” has also been caught