FELJEGYZÉSEK A VÖRÖS ZÓNÁBÓL: Amikor mozog a föld, az ember a mákszemnél is kisebb

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Hivatásos újságíróként, hányatott életem folyamán megéltem ezt-azt. Légitámadást, tűzérségi tüzet, autóstoppal utazgattam Hercegovinában a háborús övezetben, stb. De a földrengés, garantálom, hogy mindennél szörnyűbb.

Mi, zágrábi lakosok, tavasz óta többezer földrengést éltünk túl, szerencsére ezek zömét alig érzékeltük. Viszont a nagyok…

Szavakkal lehetetlen visszaadni a borzalmat, amit az ember akkor érez, amikor vadul hánykolódni kezd a föld. Minden hintázik, recseg-ropog, a föld mélyéből dübörgő hangok törnek elő, és teljesen tehetetlenek vagyunk. Ha áll, megkapaszkodik valamiben, ha ül, önkéntelenül is összekuporodik, a világ pedig rázkódik, imbolyog óráknak tűnő másodpercekig. Az ember érzi, hogy belsejében atavisztikus félelmek tombolnak, ott visít benne a majomős, kiutat keres, de kiút nincs. Van aki sikoltozik, van aki sír. Én káromkodni szoktam, feleségem, szegény, meg csak hallgat, de szemében ott ül a páni félelem.

Amikor végre véget ér a szörnyűség, kezdődik a barátok, ismerősök végigtelefonálása. Éltek? Jól vagytok? Minden rendben? Közben meg az ember minden idegszála feszült, önkéntelenül is hallgatózik, hogy lesz-e még egy. A földrengés meg hitchcocki tökéllyel rendez, az utórezgések szinte rendre akkor következnek be, amikor már az ember megnyugszik egy kicsit.

Ez a mostani, Petrinja melletti nagy földrengés-sorozat azért érintett mindennél kellemetlenül bennünket, mert úgy tűnt, hogy végérvényesen megnyugodott a föld és lassacskán kezdtük feledni a földanya egy nappal korábbi vonaglását. Karácsonyra készülődtünk és szidtuk a koronát. Aztán csak felkerültek a díszek a karácsonyfára, jött a szenteste. Béke borult a világra, összejöttek a családok, ahol lehetett. És akkor…

Megint jött két nagy, és utánuk a legnagyobb. Az egész nem tarthatott 15 másodpercnél tovább, de úgy tűnt, hogy soha nem ér véget. Csikorgott-sírt a beton, táncolt a szobabútor, jeges kezekkel zsigerekbe markolt a félelem. Amikor végre elmúlt, percekig csak a feleségem nyugtatgattam, babusgattam, míg erőt nem vett magán, és nem indult el ellenőrző körútjára. A lakásban szinte semmi nyoma nem volt a kataklizmának. Leesett a karácsonyfa alól a diótörő figura, a polcról néhány, megboldogult anyósom által megfestett fatányér, és mint kiderült, az éléskamrában sem esett kár, ott sorakoztak rendületlenül a lekvárosüvegek, italos palackok, és miegymás a polcon, egyedült ismét a szerencsés pálinkásüveg zuhant alá, de megint a porszívó műanyagcsövén kötött ki, mint tavasszal. Az idegfeszültséget magyar és balkáni emberként pálinkával kezeltem, majd mikor a feleségem odanyújtotta az ásványvizes üveget, hogy nyissam ki, a fél asztal lefröcskölte az üvegből kiszabaduló víz. A földrengés annyira felrázta a szénsavas vizet, hogy a nyitás pillanatában nyomás alatt, sugárban szökött ki a kupak alól.

A körbetelefonálás során aztán kezdtek érkezni az értesülések, és a sztorik. Az egyik azt mesélte, hogy a szomszéd házáról csak két cserép esett le, de mindkettő a ház előtt veszteglő autóra, a másiknak az anyósa lakik Petrinján, azt mondta, a földrengés felszagatta az aszfaltot az úton, a harmadik arról regél, hogy éppen munkahelyén, a piszoár előtt érte a földindulás, nem is ért rá törődni vele, inkább arra koncentrált, hogy ne maradjon szégyenben.

És ezek csak a mi kis csip-csup sztorijaink, akik minden baj nélkül éltük túl a katasztrófát, szemben a sokezer petrinjai, glinai, sziszeki károsulttal, akik megsérültek, a romok alól húzták ki őket, mindenük nélkül maradtak. A halálos áldozatokról és hozzátartozóikról nem is beszélve. Az esetet csak súlyosbítja, hogy Horvátország legszegényebb vidékéről van szó, amelyik nemrégiben tért csak kissé magához a háborús pusztításoktól és a gazdasági válságtól. Az ország egy emberként sietett a károsultak megsegítésére, a polgárok és a szurkolói csoportok spontán szervezkedtek, olyannyira, hogy a Vöröskereszt képviselője ma arra kérte a polgárokat, hogy szüneteltessék az adományok küldését, mert azokat már nincs hol tárolni.