Párbeszéd a pokolban (In memoriam Sz. G.)

A cikk meghallgatása

Elnézést az egyes szám első személyért (vagy ahogy Sziveri János mondta: elnézést a /szubjektív/ kifejezésért), de ez az írás, úgy tűnik, megköveteli az 1S-t. Szóval, valamikor a nyolcvanas évek elején mesélte valaki irodalmi társaságban Tolnai Ottóról, aki éppen nem volt jelen, így nem tudta se cáfolni, se megerősíteni, hogy milyen érdekes dolog történt vele. Tolnaival. Mégpedig az, hogy meghívták Magyarországra egy költői fesztiválra úgy, hogy ott olvasson is fel, csak mutassa meg előbb, mi lenne az. Ottó el is küldte a verset, jóváhagyták, ám midőn sor került a fellépésre, hirtelen csuklómozdulattal rosált egyet, s másik lappal állt elő. Ennek aztán az lett a következménye, hogy két évig nem léphetett az anyaország területére.

Szigorú idők voltak, a líra még ütött, az ellenfél meg vissza. Ugyanúgy a nyolcvanasok elején történt Sziveri Jánossal és velem, Új Symposion szerkesztőkkel, hogy bennünket is meghívtak Pestre egy nagyszabású irodalmi eseményre. Előtte mi azt találtuk ki Jancsival, hogy rendhagyó dolgot produkálunk majd. Be is gyakoroltuk előtte.

Ő kezdi azzal a kiválasztott, húzós, Balkán-témájú költeményével, az első két versszak után következem én az ugyancsak húzós, Balkán-témájú prózámmal, aztán így felváltva – a hőn vágyott tapsig. Elégedettek voltunk azzal, hogy ezt milyen jól kitaláltuk, csak éppen: amikor odaértünk, bennünket nem engedtek be, nemhogy szerepelni – még mit nem gondolunk! Tanácstalanul álltunk az üvegajtó előtt, és a mokány, hosszú listás kapuőr feje felett mutogattunk bent lévő ismerőseinknek, azonban mindenki csak a vállát vonogatta, jelezve tehetetlenségét. Nem tágítottunk, így végül az lett, hogy odabenn a muri már elkezdődött, amikor egy sötét árny sietett elő a homályból, s valamit súgott az ajtónálló fülébe. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy menten zöldre váltott a szemafor. Persze, részünkről a fellépés elmaradt.

Sosem derült ki, pontosan mi történt.

Jött aztán valamiféle bocsánatkérő levél, amely félreértésről beszélt, de ma már nem érdekes, ki-mit értett félre. Annál érdekesebb az, hogy amikor beléptünk, Szőcs Géza korpulens alakját pillantottuk meg a színpadon. Csingacsgukját adta elő számtalan allúzióval a szabadságra, amelynek végén igazi, elsöprő tapsvihar támadt. És aztán egyik pillanatban azt találta odasúgni valaki, hogy Gézának köszönhetjük a részleges könyörülést, mert amikor a fülébe jutott az, aminek menten híre kelt, hogy a symposionistákat nem engedik be, kilátásba helyezte azonnali távozását a rendezvényről. Így aztán a dolog botrányba fulladt volna, ezért történt meg a csoda szezám kapujával abban az utolsó előtti pillanatban.

Később, amikor alkalom adódott valahol, megkérdeztük Szőcstől, vajon igaz-e ez? Géza csak nézett ránk a vastag szemüvegén keresztül sokáig, csupán résnyire nyitott szemekkel, majd huncutul elmosolyodott, célozván ama híres balkáni szolidaritásra, amelynek lehetetlenség nem tenni eleget, különben az isten megveri az embert.

Amikor meg még ennél is később az Astoriában találkoztunk Esterházy Péterrel, aki valamiért nem jelent meg az ominózus eseményen, majd elpanaszoltuk neki Sziverivel a bánatunkat, nem utolsósorban azt, hogy bajba kerültünk, ugyanis számítottunk a fellépés gázsijára, Esterházy valódi gróf módjára a zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy kisebb rakás bankót. Kilátásba helyezte, hogy rettenetesen meg fog sértődni, ha nem fogadjuk el. Persze, elfogadtuk mi, akik abból a “kis újvidéki Kánaánból” érkeztünk.

Most pedig az történt, miután távoli 1991-ben elhunyt Sziveri Jáncsi, Esterházyt meg 2016-ban a Mucuskájának vagy mijének is becézett hasnyálmirigyrákja ragadta magával, pont a 65. születésnapomon távozott az élők sorából Szőcs Géza. Az már olvasható volt a sajtóban, hogy lélegeztető gépre került vírusfertőzöttsége okán, mégis megdöbbentett a halálhíre.

Hiába foglalkoztatta műveiben őt oly gyakran és erősen az elmúlás misztériuma, a magam részéről nehezen tudom összeegyeztetni vele a halált. Gézával, akit augusztusban láttam ezek szerint utoljára itt a földön, méghozzá Ambrus Lajos író kollégánk névnapján, Egyházashetyén. Akkor dedikálta nekem pár szó kíséretében az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában idén Aradon megjelent, Párbeszéd a pokolban c., vegyes írásokat tartalmazó kötetét. Közöttük a Sziveriről és Esterházyról szóló szövegeket is. – Utóbbiról a némelyest megromlott viszonyuk tükrében beszél ebben a könyvben, Sziverivel kapcsolatban pedig (egyik fő léteztetője volt a Sziveri-díjnak Géza) vitába száll a költő kisajátításának/használatának kérdéséről a mi kardot szívesen rántó Szerbhorvát Györgyünkkel. Érdekes, parázs, nagyon is életes disputa, itt azonban aligha jut “harctér” a kibontakozására. Különben döntetlen mérkőzésnek nézem szellemileg, amúgy testileg közel sem volt egymáshoz a két súlykategória.

A pokoli párbeszéd negyvenedik oldalán leltem rá a következő, ragyogó humorral megfogalmazott hazafias gondolatra megboldogult Szőcs Gézától:

– Hiszem, hogy a magyarok megtalálják a helyüket a most kialakuló világban, s hogy nem fogunk példázatbeli szabad tyúkká válni, amely nem bírta a szabad versenyt a szabad rókával szemben.