Könyv a vízben! (Cseszd meg az ezresed)

A cikk meghallgatása

Mindig ez van, amikor globális viszonyítási pontokat keresünk az időben, hogy a háborúktól kérünk segítséget. Mert a háborúk, ahogy azt találóan leírta, vagy legalábbis találóan igyekezett leírni valaki, mint bárány szájából a farkasfogak, úgy meredeznek ki az idő végtelen anyagából. Fogódzóul a bizonytalan emlékezetnek, ahogy hegymászónak a kötél és a szeg. Háború nélkül sokkal elveszettebbek lennénk, körülményesebben tájékozódnánk, még sincs nála rémisztőbb, szomorítóbb, utálatosabb és fölöslegesebb. Meg leírhatatlanabb. Aztán mégis folyton háborúzunk, és folyton leírjuk. – Ennek tetejébe jött most ez az ördögi vírus, amelyikből annyi a haszon (nekünk, egyszerű népségnek), hogy szintúgy időhatározóként használhatjuk.

Nos, amiről itt szó lesz rögtön – hol volt, hol nem, főleg nem –, a COVID-19 megjelenése előtt történt. Nem olyan nagyon rég tehát, a legújabb balkáni világégés után, méghozzá a horvátországi, festői szépségű Kaštel Stariban, amely köztudottan mintegy hat kilométeres sétára és fürdőzésre alkalmas partszakasszal rendelkezik; környéke valóságos paradicsoma a szőlőnek, ennek megfelelően a borászatnak, s egykor Castelvecchiónak hívták. Hogy nevezetes hely pontosan melyik részén esett meg e sorok épp akkor valahogy tök józan írójával, nem fontos. Történt, mindegy, hogy amolyan teljesen amatőr búvárként egyetlen darabka vacak kis búvárszemüveggel beúszott a parttól valamelyest messzebbre. Lényeg az, hogy a durva homokú tengerfenéken, amely egyébként nem sok érdekességet kínált, hősünk váratlanul egy furcsa élőlényre lett figyelmes. Valami kockás tengeri salátára esetleg? Nehéz lett volna eldönteni. Csak jóval később sikerült úgy felülről megállapítani, hogy tulajdonképpen egy könyvről van szó, amely pőrén, fedőlap nélkül hever odalenn hanyatt, a gerincén, s az oldalakat a víz áramlása lapozgatja. Úgy random, főleg, mintegy kihasználva a frivol helyzetet.

Hősünkön rögtön eluralkodott a kíváncsiság, megpróbált lebukni érte, de sokadszorra sem sikerült elérnie. Mire a víz felhajtó erejével küzdve levergődött volna odáig, hogy megragadja, elfogyott a levegője. Akkor mentő ötlete támadt: fürdőnadrágját telerakta kaviccsal a fövenyen, persze, többek mulatságára, és ez a rendkívüli ötlet megtette magáét. Élete kockáztatásával így hozta föl a tengerfenékről Boris Dežulović horvát szerző (szül. 1964, Split) Jebo sad hiljadu dinara c. művét, amely hivatalosan is ott szerepel a horvát nemzeti könyvtár katalógusában. Megjelent 2005-ben Zágrábban, s megjelenése óta több nyelvre is lefordították. – Valószínűleg bonyolult világunk egyik megfejthetetlen rejtélye marad, a regény hogyan került a tengerbe. Valakinek kiesett a kezéből, vagy dühödten belevágta. Az áldozat sérülései mindenesetre dulakodásra utalnak. És ki tüntethette el a fedőlapot, valószínűleg örök időkre? Nem tudni. Hallgat a mély, a szöveg viszont fecseg.

Ez a – pontos fordítás szerint – “Bazmeg most az ezresedet” a Jugoszlávia szétesését eredményező háborúban játszódik Gračanica és Koviljača között az úgynevezett Muzafer-házaknál, amiről egy véres incidens kapta a Muzafer-incidens nevet. Az abszurd helyzet szülte összetűzés a horvát és a bosnyák fegyveres erők megtévesztés céljából egymás uniformisába öltözött különleges egységei között robbant ki, és soha sem került nyilvánosságra, pontosan mi is történt. Egyetlen élve maradt részvevőjét három évvel később Prijedor közelében találták meg a Majdan-hegység erdejében. Katasztrofális lelkiállapotában az egykori harcos árnyéka semmi megbízhatót sem tudott akár elrebbenteni. Már csak azért sem, mert a sokktól totál megkukult. A szerző szépirodalmi műve szóban forgó esemény szabad rekonstrukciója, amelyben a háborús körülmények groteszk, dokuszerű leírása kap fontos szerepet. Elsősorban a mindent túlélő nyerészkedési vágy benne a fő meghajtó erő, amelynek köszönhetően – példának okáért – a könyv egyik fegyveres szereplője odahaza Koviljačában a Kínainak becézett Afan Kodrić csalótól emberi füleket vásárolhatott. Afantól, aki miután jelentős vagyonra tesz szert a Vöröskereszt segélyszállítmányaival való sefteléssel, szárított emberi fülek eladásába kezdett.
Kezdett hát, s ezeket a harci szuveníreket, ahogy a szerző írja, mindhárom szemben álló háborús fél férfijai szívesen vásárolták. Természetesen azért, hogy ki-ki a maga horvát, bosnyák vagy éppen szerb kocsmájában aztán hencegve mutogathassa. Utóbb a biznisz túlnőtte a valóságban egyébként bőven kínálkozó lehetőségeket, így Afan egy hentes kollégával karöltve mű-emberfüleket kezdett gyártani állati részekből. Végül feltűnt egy szalag is, amelynek szövege szent háborúra buzdította a mudzsahedineket. Egész vérszomjas osztag szerelkezett fel vele, mígnem egy csapat Hollandián keresztül érkezett valódi, szoknyás-kecskeszakállas talibán röhögve fel nem világosította bosnyák harctársaikat, hogy a szalag tulajdonképpen az amszterdami Három vidám báránykához címzett török vendéglő hollanduséknál ezerszámra utcán osztogatott, kivasalt reklám-masnija. De hogy aztán ide hogyan keveredett bele bizonyos Zsuzsa is a maga káprázatos dudáival, hát, hadd ne mi meséljük.

Figyelemre méltó, hogy Boris Dežulović a híres spliti Feral Tribune egyik alapítója, aki egyben szerzőtársa is a mostari híd újjáépítéséről szóló filmnek. – Ugye, emlékszünk, mondott ilyesmit valaki a hídrombolók közül: ne sirassátok, hiszen építünk majd helyette egy ennél szebbet, sőt, régebbit! – No, ennyi fért ebbe, fedőlap nélkül. A maradék könyvön mindenesetre nincs rajta az ára, azonban talán megér egy nyomorék ezrest, ha nem számítjuk bele a búvárkodás költségeit. Ugyanakkor marad a kérdés: mégis ki a tettes?