B A Balkanac
Könyv a vízben! (Cseszd meg az ezresed)

Mindig ez van, amikor globális viszonyítási pontokat keresünk az időben, hogy a háborúktól kérünk segítséget. Mert a háborúk, ahogy azt találóan leírta, vagy legalábbis találóan igyekezett leírni valaki, mint bárány szájából a farkasfogak, úgy meredeznek ki az idő végtelen anyagából. Fogódzóul a bizonytalan emlékezetnek, ahogy hegymászónak a kötél és a szeg. Háború nélkül sokkal elveszettebbek lennénk, körülményesebben tájékozódnánk, még sincs nála rémisztőbb, szomorítóbb, utálatosabb és fölöslegesebb. Meg leírhatatlanabb. Aztán mégis folyton háborúzunk, és folyton leírjuk. – Ennek tetejébe jött most ez az ördögi vírus, amelyikből annyi a haszon (nekünk, egyszerű népségnek), hogy szintúgy időhatározóként használhatjuk.
Nos, amiről itt szó lesz rögtön – hol volt, hol nem, főleg nem –, a COVID-19 megjelenése előtt történt. Nem olyan nagyon rég tehát, a legújabb balkáni világégés után, méghozzá a horvátországi, festői szépségű Kaštel Stariban, amely köztudottan mintegy hat kilométeres sétára és fürdőzésre alkalmas partszakasszal rendelkezik; környéke valóságos paradicsoma a szőlőnek, ennek megfelelően a borászatnak, s egykor Castelvecchiónak hívták. Hogy nevezetes hely pontosan melyik részén esett meg e sorok épp akkor valahogy tök józan írójával, nem fontos. Történt, mindegy, hogy amolyan teljesen amatőr búvárként egyetlen darabka vacak kis búvárszemüveggel beúszott a parttól valamelyest messzebbre. Lényeg az, hogy a durva homokú tengerfenéken, amely egyébként nem sok érdekességet kínált, hősünk váratlanul egy furcsa élőlényre lett figyelmes. Valami kockás tengeri salátára esetleg? Nehéz lett volna eldönteni. Csak jóval később sikerült úgy felülről megállapítani, hogy tulajdonképpen egy könyvről van szó, amely pőrén, fedőlap nélkül hever odalenn hanyatt, a gerincén, s az oldalakat a víz áramlása lapozgatja. Úgy random, főleg, mintegy kihasználva a frivol helyzetet.
Hősünkön rögtön eluralkodott a kíváncsiság, megpróbált lebukni érte, de sokadszorra sem sikerült elérnie. Mire a víz felhajtó erejével küzdve levergődött volna odáig, hogy megragadja, elfogyott a levegője. Akkor mentő ötlete támadt: fürdőnadrágját telerakta kaviccsal a fövenyen, persze, többek mulatságára, és ez a rendkívüli ötlet megtette magáét. Élete kockáztatásával így hozta föl a tengerfenékről Boris Dežulović horvát szerző (szül. 1964, Split) Jebo sad hiljadu dinara c. művét, amely hivatalosan is ott szerepel a horvát nemzeti könyvtár katalógusában. Megjelent 2005-ben Zágrábban, s megjelenése óta több nyelvre is lefordították. – Valószínűleg bonyolult világunk egyik megfejthetetlen rejtélye marad, a regény hogyan került a tengerbe. Valakinek kiesett a kezéből, vagy dühödten belevágta. Az áldozat sérülései mindenesetre dulakodásra utalnak. És ki tüntethette el a fedőlapot, valószínűleg örök időkre? Nem tudni. Hallgat a mély, a szöveg viszont fecseg.
Ez a – pontos fordítás szerint – „Bazmeg most az ezresedet” a Jugoszlávia szétesését eredményező háborúban játszódik Gračanica és Koviljača között az úgynevezett Muzafer-házaknál, amiről egy véres incidens kapta a Muzafer-incidens nevet. Az abszurd helyzet szülte összetűzés a horvát és a bosnyák fegyveres erők megtévesztés céljából egymás uniformisába öltözött különleges egységei között robbant ki, és soha sem került nyilvánosságra, pontosan mi is történt. Egyetlen élve maradt részvevőjét három évvel később Prijedor közelében találták meg a Majdan-hegység erdejében. Katasztrofális lelkiállapotában az egykori harcos árnyéka semmi megbízhatót sem tudott akár elrebbenteni. Már csak azért sem, mert a sokktól totál megkukult. A szerző szépirodalmi műve szóban forgó esemény szabad rekonstrukciója, amelyben a háborús körülmények groteszk, dokuszerű leírása kap fontos szerepet. Elsősorban a mindent túlélő nyerészkedési vágy benne a fő meghajtó erő, amelynek köszönhetően – példának okáért – a könyv egyik fegyveres szereplője odahaza Koviljačában a Kínainak becézett Afan Kodrić csalótól emberi füleket vásárolhatott. Afantól, aki miután jelentős vagyonra tesz szert a Vöröskereszt segélyszállítmányaival való sefteléssel, szárított emberi fülek eladásába kezdett.
Kezdett hát, s ezeket a harci szuveníreket, ahogy a szerző írja, mindhárom szemben álló háborús fél férfijai szívesen vásárolták. Természetesen azért, hogy ki-ki a maga horvát, bosnyák vagy éppen szerb kocsmájában aztán hencegve mutogathassa. Utóbb a biznisz túlnőtte a valóságban egyébként bőven kínálkozó lehetőségeket, így Afan egy hentes kollégával karöltve mű-emberfüleket kezdett gyártani állati részekből. Végül feltűnt egy szalag is, amelynek szövege szent háborúra buzdította a mudzsahedineket. Egész vérszomjas osztag szerelkezett fel vele, mígnem egy csapat Hollandián keresztül érkezett valódi, szoknyás-kecskeszakállas talibán röhögve fel nem világosította bosnyák harctársaikat, hogy a szalag tulajdonképpen az amszterdami Három vidám báránykához címzett török vendéglő hollanduséknál ezerszámra utcán osztogatott, kivasalt reklám-masnija. De hogy aztán ide hogyan keveredett bele bizonyos Zsuzsa is a maga káprázatos dudáival, hát, hadd ne mi meséljük.
Figyelemre méltó, hogy Boris Dežulović a híres spliti Feral Tribune egyik alapítója, aki egyben szerzőtársa is a mostari híd újjáépítéséről szóló filmnek. – Ugye, emlékszünk, mondott ilyesmit valaki a hídrombolók közül: ne sirassátok, hiszen építünk majd helyette egy ennél szebbet, sőt, régebbit! – No, ennyi fért ebbe, fedőlap nélkül. A maradék könyvön mindenesetre nincs rajta az ára, azonban talán megér egy nyomorék ezrest, ha nem számítjuk bele a búvárkodás költségeit. Ugyanakkor marad a kérdés: mégis ki a tettes?
Játékpercek (zsákbamacska)

B A Balkanac
Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.
Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)
Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.
– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)
Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.
Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)
Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.
A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)
A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.
És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.
Játékpercek (zsákbamacska)
-
AI5 nap telt el azóta
ChatGPT: Móricka esete a felturbózott papagájjal
-
Törökország7 nap telt el azóta
Erdoğan népszerűsége alacsony, történelmi lehetőség a török ellenzéknél
-
Szerbia7 nap telt el azóta
A szerbiai albánok kifogásolják, hogy a nemzetközi közvetítők őket nem tekintik partnernek
-
Szerbia2 nap telt el azóta
Magyarországgal is példálódzott a szerb elnök a Putyin elleni elfogatóparancs kapcsán